Pászthy Magda textíltervező, iparművész emlékkiállítása

Előszó

Azt hiszem mindenekelőtt az szükséges, hogy egy, a textíliákkal kapcsolatosan kialakult közkeletű képet módosítsak. A szó hallatán ugyanis általában a kelme, szövet vagy a falkárpit képe idéződik fel. Való igaz, hogy az európai textilművészet fejlődésének számos évszázada alatt a textília elsősorban ezt jelentette: valamilyen szövött, vagy más technikával készült felület, amely ruházati célra, ágy- vagy asztalneműként, esetleg falborításként használható. Igaz, ez a felület sohasem volt egyöntetű, már a primitív népek, vagy a magas kultúrák kezdeti korszakaiban is díszekkel látták el. Olyanokkal, amelyek a textil megmunkálása során a szálak fölvetésénél adódtak, vagy olyanokkal, amelyek az alapot idegen anyaggal, rátétekkel, vagy hímzésekkel díszítették.
S az is igaz, hogy ez a felület korántsem volt mindig papírszerűen sima. Akár a középkori hímzett miseruhákra, vagy az ugyancsak középkorban gyökerező arab — nálunk török — hatásra kialakított fémszálas textilekre, a skófiumra gondoljunk is, mindenképpen úgy találjuk, hogy a megmintázott textilfelület közelít a domborművű hatáshoz. Sőt, a spanyol textilművészetben a domborítás már olyannyira kiemelkedő, hogy textilekből készült valóságos szobrászati domborművekről beszélhetünk.
Másfelől pedig: nemcsak a felület és annak pozitívan érzékelhető domborulatai, hanem a szálak között rejtőző negatív formák is belejátszanak a díszítésbe — gondoljunk a csipkékre. Ennek ellenére, akár domborodnak a textíliák, akár pedig áttörtek, a művészek mindenképpen arra törekedtek, hogy a textil egészét síkban tartsák.
Vissza