Pártmunkások, hivatásos forradalmárok

Előszó

Újságíró vagyok és hivatásom, hogy a közélet legkülönbözőbb jelenségeivel, problémáival oknyomozó módon foglalkozzam. E munka közepette mind szilárdabbá vált a meggyőződésem, hogy nem csupán a politika és nem is kizárólag a végrehajtás sikerei, valamint kudarcai a meghatározóak; ugyancsak döntően befolyásolják sokak társadalmi hangulatát, politikai közérzetét, elégedettségét vagy elégedetlenségét azok a körülmények, ahogyan találkoznak a párt egyes funkcionáriusaival, tagjaival. A párttagok személyes példamutatása, helytállása, minden törekvése, sőt gondolkodásmódja és életfelfogása, valamennyi megnyilvánulása óhatatlanul a maguk környezetében rendre mérlegre kerül.
Természetesen előfordul, hogy a környezet, a helyi közvélemény ilyen reflektorfényében akár a jó, vagy a rossz példák aránytalan méretekben felnagyítódnak és így válnak szinte héroszokká vagy éppenséggel kiközösítettekké egyesek. A legtöbben hajlamosak még kirívó esetekből is általánosítani, szabályt formálni, szinte példátlan egyedi ügyekből is. Kétségkívül ez nem örvendetes tény, de hát nem róhatjuk fel senki nűnéül. Fogadjunk el olyan emberi tulajdonságnak, mint amellyel naponta vagyunk kénytelenek számolni.
Ez a felismerés is csak kidomborítója annak a ténynek a jelentőségét, hogy akár akarjuk, akár nem, de korántsem mindegy: hogyan, milyen módon élnek a párt egyes tagjai, a cselekedeteik, a nehéz helyzetekben bizonyított személyes magatartásuk miképpen és milyen hőfokon igazolja kommunista voltunkat. Vissza