Párhuzamos történetek 3.

Fülszöveg

"Ha pedig már itt tartottak és felszabadultan nevettek önmagukon és a másikon, akkor tényleg mehettek tovább a Stefániára, hogy Kristóf a másik házat is megmutassa, ahol az apai nagyszülei a nagy kert mélyén a lándzsás vaskerítés mögött fölnevelték. Ez a könnyű nevetésük lett, a felelőtlen, ami világosabban szólva azt jelentette, hogy valakibe reménytelenül szerelmesek. Hiába hadakoznak ellene. Védik egymástól az önállóságukat. Kristóf az óriásba szerelmes, és ezt nem tudja nem beismerni. A beismerésnek ugyan nem teljesen átlátható még a módszere, bár lassan ez is formát kap; Klára viszont jó előre kijelenti, hogy Simont meg fogja tartani, mert meg akarja tartani, erre nincsen és nem lesz további magyarázat, és mégis egyre beljebb kerülnek a metafizikai sűrűbe. Ahol egyikük sem ismerős, mert nem tárgyakkal van dolguk, hanem ismeretlen érzések, történeti rímek, genetikai asszonáncok és még ismeretlenebb párhuzamok és megfelelések esszenciáival és emblémáival. A házat az új lakók ugyan feldúlták, felosztották, a vaskerítést eladták ócskavasnak, az évszázados fákat kivágták, hogy a kert helyén ideiglenes bódékat, ólakat és sufnikat építhessenek, de ezen a viharos éjszakán odáig a Stefánián már nem jutottak el.
Kristóf még mesélt, még magyarázta, ám abban az elbizonytalanodó tudatban, hogy helyesebb lenne minderről mélyen hallgatnia. Valami idétlent mutatott be a sok beszéddel, az egész okoskodásával, talán a nőnek, talán önmagának mutatta be az indfantilis ragaszkodását a helyszínekhez. Most látta, hogy mennyire üresek. Házak, utcák, terek. A nőt pedig hiába akarta a sok szóval bekeríteni, őt elkerülte, ez a nő ment a maga sokkal tárgyiasabb útjain." Vissza