Párhuzamos történetek 1.

Fülszöveg

Néma tartomány:
A Párhuzamos történetek talán legfeltűnőbb vonása, az életmű ismerői számára is meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében független történetek olyan elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista konstrukció nem lenne képes egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze.
A regény egyetlen, nagy elbeszélése azonban nem ezeket a történeteket beszéli el, hanem a testek egymásra hatásának, egymásra gyakorolt vonzásának, egymásra irányuló vágyakozásának és egymásról őrzött emlékezetének nagy történetét. Ebben a burjánzó elbeszélésben jönnek létre olyan csomópontok, amelyek különböző személyekkel azonos időben és azonos helyen (a másik test az érzetben), azonos időben különböző helyeken (a másik test a vágyban), azonos helyen különböző időkben (a lakás, a ház, a város emlékezete a testben), illetve ugyanazon személylyel különböző helyeken és időkben (a saját test az emlékezetben) megesett dolgokat kapcsolnak össze. Az elbeszélésnek ez a csomópontról-csomópontra haladó mozgása vetíti ki aztán a rekonstruáló képzeletbe a történetek szövegen túli valósággá összeálló szövevényét, mely így gyakorlatilag és elvileg egyaránt kimeríthetetlen, és ezért képes egy semmiből megteremtett, társadalmilag és történelmileg mégis szigorúan meghatározott, az általunk ismert vagy ismerhető reáliáknak akkurátusan megfelelő, szövegen túli világot alkotni. Ahogy ez létrejön, az ennek a regénynek a legnagyobb titka és egyben világirodalmi teljesítménye.
A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő újító kísérletei és a nouveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.

A szabadság lélegzete:
"Ha pedig már itt tartottak és felszabadultan nevettek önmagukon és a másikon, akkor tényleg mehettek tovább a Stefániára, hogy Kristóf a másik házat is megmutassa, ahol az apai nagyszülei a nagy kert mélyén a lándzsás vaskerítés mögött fölnevelték. Ez a könnyű nevetésük lett, a felelőtlen, ami világosabban szólva azt jelentette, hogy valakibe reménytelenül szerelmesek. Hiába hadakoznak ellene. Védik egymástól az önállóságukat. Kristóf az óriásba szerelmes, és ezt nem tudja nem beismerni. A beismerésnek ugyan nem teljesen átlátható még a módszere, bár lassan ez is formát kap; Klára viszont jó előre kijelenti, hogy Simont meg fogja tartani, mert meg akarja tartani, erre nincsen és nem lesz további magyarázat, és mégis egyre beljebb kerülnek a metafizikai sűrűbe. Ahol egyikük sem ismerős, mert nem tárgyakkal van dolguk, hanem ismeretlen érzések, történeti rímek, genetikai asszonáncok és még ismeretlenebb párhuzamok és megfelelések esszenciáival és emblémáival. A házat az új lakók ugyan feldúlták, felosztották, a vaskerítést eladták ócskavasnak, az évszázados fákat kivágták, hogy a kert helyén ideiglenes bódékat, ólakat és sufnikat építhessenek, de ezen a viharos éjszakán odáig a Stefánián már nem jutottak el.
Kristóf még mesélt, még magyarázta, ám abban az elbizonytalanodó tudatban, hogy helyesebb lenne minderről mélyen hallgatnia. Valami idétlent mutatott be a sok beszéddel, az egész okoskodásával, talán a nőnek, talán önmagának mutatta be az indfantilis ragaszkodását a helyszínekhez. Most látta, hogy mennyire üresek. Házak, utcák, terek. A nőt pedig hiába akarta a sok szóval bekeríteni, őt elkerülte, ez a nő ment a maga sokkal tárgyiasabb útjain." Vissza