Párhuzamok, kitérők

Előszó

Részlet a könyvből:
"Kassa, 1787. Az alig hét és félezer lélekszámú város „alsó kapujától
a felsőig, és így 1070 lépésnyire, egy annyira széles utca nyúlik el, hogy
azon a nagy templom is elfért, mégpedig nem hosszában, hanem keresztül rajta". A nagytemplomtól, azaz a dómtól nem messzire, a Lőcsei-ház mellett található az egykori jezsuita gimnázium „háromsorú"
épülete - a város legszebb helyén, mert a jezsuiták „a helyválasztásban
is mesterek valának". November 13-a, kedd este van. A gimnázium „öltözetében piszkos, mocskos" retorikatanárához - aki egyébként itt lakik ebben az épületben, egy „csinatlan, rendetlen" szobában, melyben
a lehető legnagyobb összevisszaságban hevernek a könyvek, ruhák, papirosok -, látogató érkezik. A jövevény a kerületi iskolafelügyelő. Ma
már nehezen mondható meg, miről beszélgettek azon az estén: feltehetően az iskolát is szóba hozták, s az irodalomról, felvilágosult eszmékről, anyanyelvi művelődésről is elhangzott néhány szó. Azt viszont már konkrétan tudjuk, hogy a látogató - „felmelegülve a beszédben" - elmondja, mi is foglalkoztatja mostanában. Egy „folyóírást" szeretne ugyanis kiadni, amit az őt vendégül látó paptanár is „nagy örömmel" vesz tudomásul, majd föltehetően alig hallhatóan megjegyzi - lévén ő „igen halkkal mond mindent, amit száján kiereszt" -, hogy tudomása szerint egyik fiatal joggyakornok barátjának is vannak hasonló tervei. És ekkor - megrendezni se lehetett volna jobban! - nyílik az ajtó és belép rajta a fiatalember, akit az imént emlegettek. Most már hármasban is meghányják-vetik a dolgot, s ezzel a szóba hozott „folyóírás" sorsa lényegében el is dőlt.
Az első magyar irodalmi folyóiratról, a Magyar Museumról beszélek.
Vissza