Parasztlázadás

Előszó

Részlet a könyvből:

Hatalmas tisztás; a forró augusztusi nap szabadon löveli rá sugarait. A tisztás szélein a gesztenyefák, a tölgyek és nyirfák (majdnem mind százados óriás) sűrű és egymásba fonódó ágaira kedvükre kapaszkodhatnak fel ezer és ezer kúszónövény kövér és kacskaringós indái. A zöld mennyezet éj sötét alján buja tenyészet és megkapó összevisszaság mindenütt. Itt egy tarka zuzmóval benőtt szikla emeli magasba éktelen nagy és alaktalan tarkóját az öregségtől elkorhadt fatörzseknek földből kiálló gyökerei között; ott egy vén fenyő dől, mint valami járhatatlan híd, két alig fiatalabb kőrisfa ormának. S a földön mindenütt bokrok, páfrányok, dudvák, melyek mintha versenyezni akarnának az erdő fejedelmeinek légi koronájával: olyan sűrűn, életerősen és egymásba fonódva nőnek.
Ebben a fenséges magányban egyetlen zaj hallatszik csak: egy kristálytiszta csermely ezüstös hangja, amely fürgén futva homokos medrében, csillogva kúszik a fűben, elbújik, aztán ismét visszakerül és kőről-kőre szökdécselve, szapora léptekkel folytatja szeszélyes útját.
E kedves kis víz forrása a terjedelmes pázsit szélén van, egy dombocska tövében. Sok század óta eltűnt, durva munkáskezek három hatalmas terméskővel fedték be a forrást: kettő fal gyanánt szolgál, egy pedig tetőül. Kezdetleges, de tiszteletteljes gondoskodás!
Az erdő lányának voltak tehát barátai az emberek fiai között? Igen, voltak, sőt több, mint barátai: imádó tisztelői... Vissza