Paracelsus

Előszó

Részlet a könyvből:
PARACELSUS EMLÉKEZETE
Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim, tudományos nevén Paracelsus (P.), a nagy svájci orvos és természetkutató halálának 400 esztendős évfordulóját ünnepli a kultúrvilág.
P. a középkor végén, illetve a renaissance elején élt és működött. Munkássága magán viseli e kor szellemi vajúdásának minden jegyét. Orvostudományi és természetfilozófiai működésének jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán, ha nem mai szemmel, hanem a 16. század történéseinek szemüvegén keresztül mérlegeljük.
A középkor végén az orvostudomány haladása nem volt számbavehető. E kor fojtogató dogmatizmusa, skolasztikus módszere bepókhálózza az egyetemi orvosképzést is, melynek keretében gyakorlati ismeretek közlése helyett a tanár főleg Galenost (129-201), az arab Avicennát (980-1037) ismerteti hallgatói előtt, ezek viszont Hippokrates (460-377) tételeit fejtegetik, magyarázzák és vitatják meg. Kórház, klinika jóformán még nem volt, betegvizsgálatot nem végeztek, az érlökés megfigyelését is csak elméletileg tanították. A legfontosabbnak tartott eljárás: a vizelet-vizsgálat; ebből következtettek a betegségre, rendszerint anélkül, hogy megvizsgálták volna a beteget. Németországban az orvosok kapuja felett vizelettartó lombik volt a cégér. A középkor társadalmi rendje magyarázza, hogy csak a nagy urak tartanak orvost és a nagyobb városokban is csupán kevés van belőlük. Vidéken átutazó orvosok működnek és a tömeget a fürdősök meg a kuruzslók gyógyítgatják. A sebészetet még a laikus orvosok is megvetik és nem gyakorolják. Ez az oka annak, hogy a középkorban a sebészek külön céhet alkotnak. Az egymást követő háborúkban a sebészeti tudomány értékes tapasztalatokat gyűjt és az ókor óta mellőzött kés, különösen a francia Ambroise Paré (1510-1590) működésével újból elfoglalja éles helyét. Vissza