Paprikacsárdás

Előszó

Öregszem. Magánügy... Ez csak annyit jelent, hogy ma már nehezebben lehet átvágni. Még most is úgy gondolom, az a dolgom, hogy figyeljem, rögzítsem a körülöttem élő és mozgó világot - jelenségeit. tegyem ezt önmagamért és egy kicsit mindenkiért. Ez csak látszólag könnyű. Kezdetben azt hittem, hogy később jobb lesz. Ma már tudom, hogy kezdetben jobb volt. De tegyük félre az önnekrológot. Remélem, hogy még nagyon korai. Korai még akkor is, ha tudom, bárhova nézek körülvesznek csalók, lelketlen gazemberek, messziről jött nagyotmondók, hamisítók, börtönre jelöltek, karrierhajhászok. Folytassam? Minek? Hozzátartoznak az élethez. Ugyanúgy hozzátartoznak, mint a szélhámosok, a közpénzeken élő kullancsok, a szegénység lovagjai - a piócák. Hozzátartoznak ma már az életünkhöz a seftelők, a visszamenőlegesen jogszabályokat alkotók ugyanúgy, mint a paprikahamisítók... Mi, akik egy életen át járjuk a csárdást, az élet csárdását - mire megtanuljuk, hogy egyet jobbra, egyet balra, meg azt, hogy időközönként forognunk is kell - megöregszünk. Lassabban tudunk egyet jobbra, egyet balra lépni, sőt időnként a sok-sok forgolódástól elszédülünk. Esetenként hányingert is kapunk. De hát ilyen az a tánc. A mienk. Sajátunk. Büszkék is vagyunk rá. Paprika. Csárdás. Gulyás. Megéltünk mi már sok mindent. Ettünk mi falombot, eperfalombot, "szemetes" paprikát, - ettünk mi már mindenféle jót. Eddig is etettek bennünket. Ezután is etetni fognak? Olykor, amikor elrontjuk, vagy elrontatják a gyomrunkat nem csoda, hogy hányingerünk lesz. De mi edzett nemzet vagyunk. Kibírtuk a tatárjárást, de túléltünk háborúkat, rendszerváltásokat. Hiába, kicsi a paprika, de erős. Bocsánat. Bors. Mindegy.
Ülök itt egy szobában, amit azért rendeztek be nekem, hogy írjak. Kell ennél több? Most bújtatnak. Csak néhány ember tudja a telefonszámomat, az ideiglenes címemet. Ezt aztán nevezem illegalitásnak. Cskahogy nincs fedőnevem. Mi legyen az? Hülyeségeink riportere? Ostobaságaink firkásza? Nem kell nekem fedőnév. Ma már kinek kell kinőttem belőle. Van saját nevem. Vállalom. Akinek nem tetszik, tehet egy szívességet... Adhat nekem amit akar, ragaszthatja rám ami jólesik. Már nem érdekel. Ötszáz méter magasból is láttam már ezt az országot, s rájöttem arra, hogy mi mindannyian mennyire picinykék vagyunk. Kit érdekel az, hogy nyereségvágyból hány és hány gyilkosság történik naponta? Kit érdekel az, hogy hány és hány csaló futkározik az utcán? Engem! Azt hiszem, hogy még most is érdekel, hogy mitől vagyunk olyan ostobák. Nem naivak. Balekok. Én ide születtem. Itt akarok élni. Érdekel a saját hülyeségünk is. Erről fog szólni ez a kötet. Hányadik is? A nyolcadik. Start. Ha már a Belügyminiszter megemlítette, hogy érdemes lenne a történtekről írni, akkor lehet nemet mondani? Ugye, hogy nem. Ki mer ellentmondani egy Belügyminiszternek? De most erre nincs is szükség. Kedvemre való e sajátos csárdásra való felkérés. Csakhogy vannak tánclépések, amit be kell tartani. Különben egymás lábára lépünk... Miről is beszélek most? Ez később kiderül. Remélem... Vissza