Előszó
Részlet a könyvből:
A postás megkereste a legnagyobb repedést a kapun, és belesett a kopár, szűk udvarra. Próbaképpen megzörgette a kilincset, tapasztalta már, hogy erre a legravaszabb házőrző...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
A postás megkereste a legnagyobb repedést a kapun, és belesett a kopár, szűk udvarra. Próbaképpen megzörgette a kilincset, tapasztalta már, hogy erre a legravaszabb házőrző kutya is elárulja magát. De itt nem volt kutya, benyithatott.
- Halló ! Távirat!
Nem mozdult semmi. A nap egyenesen a postás verejtékes arcára tűzött.
- Halló, kérem! Távirat!
Molnár Sanyi a padláson ült egy ládán, csüggedten bámulta feje fölött a tetőt. Néhány félrecsúszott cserepet akart megigazítani, de azok mintha eltűntek volna; belülről, a barna homályban úgy látszott, minden cserép a helyén áll. A csúcsba futó gerendákról pókháló kusza függönye lógott, poros, piszkos volt minden, a levegő forró, füstszagú. Sanyi most felfigyelt, és ezt gondolta: „Igen. Nálunk kiabál a postás.64 Közelebb lépett a lejáróhoz, előrehajolva hallgatózott; kíváncsi volt, kiált-e még a postás, és ha igen, nagyobbat-e az előbbinél? „Nem, nem hiszem, hogy nagyobbat tudna kiáltani" - döntötte el magában. Ekkor a postás, minden erejét összeszedve, felordított:
- Távirat! Távirat! Hallják?
- Halljuk hát - mondta Sanyi, letekintve a széles, ereszbe vágott négyszögű nyíláson. Megragadta a keresztgerendát, ledobta magát, és könnyed ugrással épp a postás előtt ért földet...
Vissza