A gyökerek alatt

Előszó

Zavarban vagyok, szörnyű zavarban. Hetekkel ezelőtt minden kényszergetés nélkül elvállaltam, hogy írok néhány sort Papp Ferenc, régi kollégám, szerkesztőtársam, megbecsült, kedves barátom tiszteletére. Hogy is ne írnék, amikor sok évig egyazon szobában dolgoztunk, együtt - sőt kettesben - rotyogtuk meg a mindennapos rotyognivalókat (ezek között igen gyakran egymás készülő műveit is); még kávézni, vadászni is sokáig kettesben jártunk, úgyhogy barlanglakó életmódom közepette minden bizonnyal ővele voltam legtöbbet együtt az utóbbi évek során. Nemcsak hogy elvállaltam a feladatot, hanem magam jelentkeztem, valósággal ujjamat nyújtottam érte, nehogy másvalakire bízzák, hiszen ki ismerné és szeretné Papp Ferencet énnálam jobban?! És most, amikor csakugyan írásra került a sor, azon kapom magam, hogy semmi jót nem tudok mondani róla, hanem csupa rosszat.
Különös tisztelgés, mondhatom. Minden emlék, minden kis megfigyelés, ami Papp Ferencről, kedves kollégámról, jó barátomról eszembe jut, minden apercu, amivel emberi mivoltát jellemezhetném: merő vita, rejtett bírálat és önkéntelen leleplezés! Talán a hosszú együttlét sok elsimult vagy elhallgatott ingerültsége, talán a régi tapasztalat, hogy a szeretet nem zárja ki (hanem éppen elfinomítja, kiélezi) a kritikát, nem tudom én, mi lehet az oka szorultságomnak, biztos azonban, hogy soha ilyen szelektíven és rosszindulatúan nem működött még a memóriám. Vissza