Papi Lelkiség 2006. n.s. I. évfolyam

Előszó

TERNYÁK CSABA
BEVEZETÉS
Nagy szükség van Egyházunkban olyan papokra, akik mindenekelőtt Isten emberei és a hit tanúi, akiknek élete Istenről szól, akinek szolgálatába szegődtek. Olyan papokra van szükségünk, akik az imádság emberei és a Szó emberei, akik hitelesen és a mai ember számára vonzóan tudják hirdetni az evangélium üzenetét. Olyan papokra van szükségünk, akik lelkesek és lelkesíteni tudnak, vidámak és derűsek, akik nem panaszkodnak sok munkájuk miatt, és mindig van idejük, türelmük meghallgatni, vigasztalni, tanácsot adni és eligazítani a lelki élet dolgaiban. Olyan papokra van szükségünk, akiket egyaránt magukénak érezhetnek a gyermekek, a fiatalok, a felnőttek, az öregek és a betegek, akik úgy segítik a keresőket, hogy közben nem hanyagolják el a rájuk bízottak vezetését, akik nyitottak a társadalmi kérdésekre, de a közösségben az egység ügyét mindennél fontosabbnak tartják. Olyan papokra van szükségünk, akik ugyanazt tanítják, amit a Katolikus Egyház, akik hűségesek a pápához és a püspökökhöz, olyanokra, akik minden adottságukat, tehetségüket, még emberi gyengeségeiket is az evangélium szolgálatába tudják állítani, olyanokra, akiknek jelenléte nem csak Isten hatalmát, hanem Isten szeretetét is eszünkbe juttatja, akiknek életpéldájából és szavaiból bátorítást kapnak a papi hivatásra nyitott fiatalok.
Hosszan lehetne folytatni az elvárások felsorolását. E kötet címe: „Papi lelkiség" foglalja össze mégis a legjobban mindazt az igényt, amit felsoroltunk, és amit az Egyház kíván papjaitól.
A papi lelkiség az Úr Jézus közelségének atmoszféráját jelzi, azt a légkört, amelyet az iránta táplált szeretet és a vele való személyes barátság jellemez. Közös az életstílus, a küldetés és a szolgálat, miként közös az Egyház iránti szeretet lelkülete is. Ez a lelkiség táplálja a helyes papi identitást, amit akkor képesek kellő alázattal élni a papok a hétköznapokban, ha hallgatnak Szent Pál apostol buzdítására: „ Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt " (Fii 2,5). Ez a felhívás ugyan minden megkeresztelt embernek szól, aki arra kapott meghívást, hogy Krisztus életében részesedjen, fokozottan érvényes azonban a papokra, akik a Mester megváltói művének folytatói, ezért hivatásuk éppen arra szól, hogy jelenvalóvá tegyék őt a szentségek révén és saját életükben. Az egyházi rend szentsége által ugyanis különleges módon valósul meg ez a jelenlét, mivel a pap saját személyét adja oda Krisztusnak, hogy benne tovább éljen, és általa kortársunk legyen. A pap „másik Krisztusként", nap mint nap hirdeti az evangéliumot, jelenvalóvá teszi az egyszeri és megismételhetetlen áldozatot. Mindezt akkor teszi igazán hatékonyan, ha közben arra törekszik, hogy egyre inkább hasonlóvá váljon az egyetlen Főpaphoz, akit képvisel, ha egyre inkább ugyanaz a lelkület él benne, amely Jézus Krisztusban volt, aki „ megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fii 2,8). Vissza