Papi lelkiség 1944-47/3.

Előszó

Részlet a könyvből:

Jellemnevelés és örökléstan
„Minden jó, ami a Teremtő kezéből kikerül, minden elromlik, ami az emberek kezébe kerül." Ezekkel a szavakkal kezdi Rousseau a nevelésről írt nagy művét, az „Emile"-t. A felvilágosodás emberének naiv optimizmusa kristályosodik ki tanítása alaptételében: minden természetes hajlandóság jó; a nevelés egyedüli feladata, hogy szabadfolyást engedjen a természet ösztönös igényeinek. A modern lélekelemző mélyebben látott. A gyermek, - mondja Freud - „polimorph pervers", minden aljasságra hajlamosított szörnyeteg. De ha óvakodni akarok is attól, hogy akár Rousseau felelőtlen bizakodásával, akár Freud keserű kultúr-pesszimizmusával nézzem az embert, vitathatatlan marad a modern lélektan és pedagógia alapvető tétele: a nevelő nem függesztheti tekintetét kizárólagosan az örök értékek szivárványos világára, nem követelheti fenntartás nélkül az „elvek" érvényesülését, hanem számolnia kell az anyaggal, amelyet nevelnie, az élő emberrel, akinek nemes vágyait ezer rendetlen hajlandóság vonja a mélységek felé. A nevelő szemébe néz a tényeknek; tudja, hogy az „anyag", amelyet nevelnie kell: „adottság". A természet kezéből került ki és mégis sokszor megdöbbentő és rettenetes adottság. Tudja azonban azt is, hogy az adottság nemcsak adottság, hanem feladat is, amelyet a nevelői munkának kell az élet áldozatos fáradságai között oldozgatnia. A lehetőségek nemcsak a mélybe mutatnak, hanem fölfelé is, az abszolút értékek felé. Az igazi nevelő bizakodva keresi azokat a támaszpontokat, amelyekbe megkapaszkodva az embert kiemelheti a puszta természet kötöttségeiből és felemelheti az emberi és isteni értékek szolgálatába... Vissza