Panta Rhei

Előszó

Abban a pár évben, amit egyetemistaként Debrecenben töltöttem, keveset találkoztam a Panta Rhei együttessel. Amúgy felületesen különcködőnek tartottam a névválasztásukat, "túl technikásnak" a zenéjüket. Akkoriban - bevallom - nemigen fért más a fejembe, mint a saját nagyszerűségemmel kapcsolatos gondolatok.
Sokat veszítettem ezzel az önteltséggel. Barátokat, akiknek a nagyszerűségét talán sohasem ismerem meg, és tapasztalatokat, amiket később sokkal keservesebben kellett beszereznem. No meg a zenét, ami - ellentétben jónéhány sok évtizeddel ezelőtt készült dallal - most is friss, hatásos és jelentős. Nem értettem meg akkor a lényeget. Ezek a fiúk azzal a természetességgel csináltak valamit világszínvonalon, amivel a virág nyílik vagy a madár csicsereg. Csak éppen tudták, amit máig sem felejtettek el, hogy ehhez a természetességhez nem elég az ösztön, a napfény. Kemény munka is kell. Az együttes négy frontembere azóta is különlegesség a szakmájában, mindannyian letettek valamit a közös asztalra, amilyet mások kevesen. Fölösleges lenne most elsorolni, a könyvből úgyis kiderül, hogy bár a közös zenélést, a Panta Rheit abbahagyták, a színvonalat nem.
A nemsokára olvasható életutak anélkül is fontosak lennének, hogy ott van mögöttük a zene, az együttes. Az apák-anyák korosztályának boldog visszarévedés a múltba, helyek és arcok merülhetnek elő a feledésből, no meg dallamok, szép számmal. De a fiatalok is láthatnak mást ebben az interjúsorozatban, mint egyszerű, üres kis nosztalgiázást. Megláthatják, hogy érdemes gondolkodni, elindulni bármilyen irányba, csak tisztességesen és megfontoltan haladni, no meg néha új utat tömi. És ha ehhez van egy csapat is, akkor az egész életre szóló élmény, alap lehet. Vissza