Előszó
Vádlók és vádlottak.
(Előszó gyanánt)
Miért és kiknek irom ezt a könyvet? Miért próbálkozom megint süket és vak sziveken dörömbözni? Miért teszem ki megint annak magam, hogy uj zuzódásokban érezzem idegennek az embereket?
Miért, miért? Az anyatejjel belém rontott átok ez: a tisztaság, az emberi igazság végtelen szomjuhozása. Miért, miért? Az anyatejjel belém igézett ölhetetlen szerelem ez az öngyilkos faj iránt, mely megöli azokat, akik nagyon s a géniusz szent elhivatásával szeretik őt.
Nemzet, állam: súlyos, költséges nagy szép szavak ezek. És nekem, a későn jött fiúnak, már üres a bugyelárisom, már nem tudok lukszusra költeni Nekem már csak a faj sajog, ez a kis árva töredék faj: ezt szeretném holnapra spórolni, mint a pislogó gyertyát, ezt szeretném feléleszteni, mint a hamuba rejtett parázst. Olyan botor, olyan pazar, ugy tudja gyűlölni önmagát. De mégis sajátos gazdag humus, különös arc, csak itt hangzó emberdala a világnak. Oh nem, nem szabad megölni, mert akkor szegényebb esz az emberiség! És én, aki születtem, hogy széles tengerek fárosza legyek: vagyok itt gyenge mécs, hogy ö meglássa magát, hogy ö megszánja magát. És mégis, mégis öklöt emel rám. És mégis el akar tiporni.
Az utolsó húsz év irodalmi életének némely jelenségéről beszél ez a könyv. Nem sajátos arcokat: nem egyéneket keresek. Az egyén utálatos és megvetendő betegség. Nem az irók fontosak előttem nekik szabott egyéniségükkel és életbibijükkel. Hanem az egység, a fájdalmas közösség, melynek megmondó szavai voltak.
Az irodalmi skolasztika, az esztétikai ánálizis ártatlan örömeit sem igérhetem. A külön és csak irodalom hitvány kis monománia, a bélyeg vagy gyufásskatulya gyűjtésnél alacsonyabb bolondéria. Szavakban és formákban hullámveréseit kémlelem a fájdalommal és örömmel végtelen embernek.
Vissza