Jut eszembe...

Előszó

A szép szó nem őszinte, az őszinte szó nem szép - tartották a kínaiak. Nehéz felülemelkedni e mondat igazságán, főleg a hétköznapokban. Márpedig a hétköznapok ihlették írásra jelen kötet szerzőjét, akiben a keleti országrész egyik legkarakteresebb, beszéljünk magyarul, legegyénibb, legstílusosabb tollforgatóját tisztelhetjük. Mert Palágyi Bélának még van ilyenje, felismerhető, senkiével össze nem téveszthető stílusa. Ékesen és élvezetesen, amellett átélhetően tud szólni a körülvevő világról, egyszerre gondolatébresztő és "felhasználóbarát". Amit a papíron tesz, tulajdonképpen nem több, nem kevesebb, mint amit társaságban, egy ebéd kulisszái között anekdotázásnak szoktunk nevezni. Ennek természetesen alapfeltétele, hogy legyen az embernek kellő élményanyaga. Neki, kiderül beljebb, több életre való van: valahogy úgy fordult mindig a történelem, hogy ő ott állhatott keréknyomában. Kossuth iskolájában tanították tanulni, Sárospatakon tanult tanítani. Átélt háborút, s ezzel összeomlást és újjáépülést, '56-ot tisztiiskolásként, a Népliget mellett élte meg. A létező szocializmus legszebb éveiben már tudósítóként jutott el a Világ egyhatodának közeli s távoli zugaiba, majd baráti szálak mentén a nyugati magyarság fészkeibe. És amit itt meg ott látott, mi is látjuk. Igen, ez a divatjamúlt dolog, a láttató, megjelenítő erő teszi több mint tanulságossá és szórakoztatóvá e napok "lomjaiként", széljegyzeteiként született tárcaféléket. 1990-91-ben, az akkor még egyedüli megyei orgánumban - a későbbi konkurenciánál -, majd a kiváló többiekkel alapított, az első perctől az utolsóig általa főszerkesztett Jászkun Krónikában, Jut eszembe cím alatt láttak napvilágot ezek az elegáns kézgyakorlatok - mintegy az eltelt idő, a módszer- és gengszterváltásnak is nevezett rendszerváltás foglalataként. Vissza

Fülszöveg

Harminc évvel ezelőtt a tanári pályát adtam fel az újságírói hivatásért. Ami a csere minőségét illeti: nem vádolhat senki önző számítással... Az újságíró munkásságát hosszabb-rövidebb cikkekkel mérik, olykor-olykor a minőség is szóba kerül, de ez nem jellemző. Néhány szerencsés kiválasztott számára megadatik, hogy lapot alapítson. Havit, hetit, a mázlistább napit. Jómagam az utóbbiak közé tartoztam. Még a rendszerváltás eufóriájában, a „most már misként lesz!" naiv ábrándjával hoztuk létre a Jászkun Krónika című megyei polgári napilapot. Az időpont, amikor a bátortalanul hunyorgó fénypont megjelent a Gutenberg galaxisban, 1993. április 2. Szép volt, jó volt, daliás idő volt. Villódzó szellemű fiatalok hitték azt, hogy a sajtó kozmoszában a bolygók pályáját a tehetség nevű gravitációs erő szabja meg. A lap hatodik születésnapjára készültünk, amikor kiderült: a pénz nem ismeri a szentimentalizmust. A lapot felvásárolta az a konkurens, akinek ellenében hoztuk azt létre. Az újság homlokáról lekerült a „megyei polgári napilap" azonosító lózung. A dologban az volt a szép, hogy ekkor már az országban fél éve polgári kormány volt hatalmon. A könyv ennek a lapnak állít emléket. A Jut eszembe az újság utolsó oldalán megjelenő napi tűnődés volt a világ dolgairól. Dehogy készült ez könyvnek! Hogy végül azzá kerekedett, azt a rendszeres megjelenés rotációs kényszerének lehet köszönni, ami kipréselte az emberből a mondandót, miként a tubusból a fogkrémet. Aki végigolvassa a könyvet, többé-kevésbé megtudhatja azt, amiről szólt az újság. Mondják, „ugyan, ezt az igét a piac leszavazta". Lehet, ám ezt a palackba zárt üzenetet mégis a Krónika egykori szimpatizánsainak segítségével juttathattam el az olvasókhoz.
Köszönet érte! Vissza