Előszó
Pablo Neruda
Most megint idefentről látlak, az egek közt repülve, fekete-fehér hegylánca hazámnak. Előbb még óceánok, erdők és pusztaságok fölött szállt el a gépünk. Ott lenn a földön minden...
Tovább
Előszó
Pablo Neruda
Most megint idefentről látlak, az egek közt repülve, fekete-fehér hegylánca hazámnak. Előbb még óceánok, erdők és pusztaságok fölött szállt el a gépünk. Ott lenn a földön minden szimmetrikus volt, szép sima rendben, itt fentről nézve minden egyenes út volt, mígnem az ég s a föld közt középen beékelődött a te hófödte bolygód, mely a föld csúcsát jéggé tornyosítja. Tűzhányók, forradások, egymásra torlott, vassá fagyott hó, fennhéjázó, titáni ormok, tetői a hegyeknek, talpai az egeknek, meredély meredélyen, késszúrások, amik föl-fölhasítják a föld színének héját, e hét- ezer méter magasság, mely kemény, mint a gyémánt, a homályló erekben szétágazva, s a friss hó világok izzó viharában, mely az elcsitult forrongás utáni mérhetetlen csendben gránit-tengereit kitárja.
Hazám, a te törékeny kezedre bízta földünk legzordabb lobogóját, az Andesi Kordillerákat, acél hóval, makulátlan magánnyal, kövekkel, kilelő hideggel, a a lábaidnál dús hullámait kínálja a tenger, mint végtelen virágzást. Ő kicsi kis hazámnak hava, ege és tengere, az embernek, a honfitársnak
Vissza