P. Makó városának víz által való pusztulásáról

Előszó

"Nagyon módiban van itt a' poétáskodás, melly szerént sokan találkoznak a' kevésbé tanult emberek között is ollyanok, a'kik minden nevezetes, vig, vagy szomoru, vagy nevetséges történetet a' magok módjok szerént, versekbe szeretnek foglalni" - írja 1836-ban Szirbik Miklós, Makó első krónikása, Gilitze István (1785-1830) kortársa.
A poétáskodás ugyan másutt is általános lehetett, de itt Gilitze kapcsán többről van szó: személyében már akkor nyomtatott verseskönyvecskével jelentkezett egy parasztköltő, amikor Petőfi, a népi költészet legnagyobb harcosa, még meg sem született. A 2hazát és népet" álmodó reformkor még árnyékát sem veti elénk, amikor Gilitze már szinte klasszikus szintre emeli a paraszti költészetet, és bizonyos önbecsüléssel és hivatástudattal veti oda: "Én együgyű paraszt írtam ezt és nem más." Amikor az almanachköltészet itészei tűzzel-vassal harcolni kezdenek a népi törekvéseknek a műköltészetben való érvényesítése ellen, akkorra Gilitze nem a műköltészet népiessé formálását végzi el ugyan, hanem a romlatlan paraszti költészetet állítja oda a kor finomkodó poétáinak írásai mellé. Nem esztétikai elveket akar persze megdöntetni, csak közhírré kívánja tenni, hogy "édes hazájá"-t milyen nagy pusztulás érte. De ki is vitatkozott volna vele: a város bírája, aki az árvíz okozta jajveszékelést éppúgy átélte; Szeged első nyomdásza, aki talán éppen alamizsnával segítette a szűkölködőket; vagy az általa különösen tisztelt Róka József plébános, aki a társadalmi haladásnak oly hű bajnoka volt, hogy a szabadságharc után halálra ítélik?... Vissza