Fülszöveg
Minden megvan
Ottlik Géza nem szeret írásairól beszélni. Egyszer azt mondta Hornyik Miklósnak egy interjúban: "Az író ne beszéljen, ne magyarázza a művét, mert az körülbelül olyasmi, mintha viccet magyaráz." Mégis, valahányszor sikerült szóra bírni, mindig a műveiről szól, arról az írói magatartásról, szemléletről, amely nála azonos a művel. Ugyanebben a Hornyik Miklós-interjúban olvashatjuk a Drugeth-legenda ürügyén: "...amit én a gyerekkor boldogságának tartok, az nem a játék. A világ a létezés. A hosszú, unalmas délutánok - (ugye?). De ez hosszú téma - az unalom boldogsága. A játék méltósága - ami már -felnőtt- dolog a gyerekben is - talán az, hogy minden játék lényegében, vagyis szabályaiban, előírásaiban, szerkezetében: szellemi konstrukciója az embernek, tehát valami, amiben anyagi kötöttségünk fölé emeljük magunkat. Szabályaival, -jogszokásaival-, szigorával, előírásaival minden játék fenntartás nélkül tisztaságra törekszik - sportszerűségre, korrektségre, sőt erkölcsi kényességre."
Hajnali háztetők
"Mit mondhat egy író a könyvéről? (...) 1943 novemberében írtam, elkeseredésemben és szórakoztatásnak. Négyévi munkámmal akadtam el akkor végképp. Ilyenkor a készülő mű is, az író is összeomlik. Ez a mesterségünk kockázata. Az összeomlásban mégis világos az ember előtt, hogy: (1) nem tudja megcsinálni, amit akart, (2) pedig meg tudna írni egy épkézláb, olvasmánynak való »irodalmi rangú« regényt, mint akármelyik népszerű, világhírű regényíró. Elkeseredésemben nekifogtam..." - Örley István a "Hajnali háztetők kéziratát egész éjjel olvasta. (Háromszor, oda-vissza. Tudta fejből idézni a mondataimat.) Reggel kirohant értem, becipelt a Mignonba, és magánkívül volt a boldogságban. Végiglelkendezte az egész szöveget apróra. Egy határozott névelőt kihúzott, megkérdezésem nélkül. »Öregem, ez remekmű!« Tudom-e, hogy mi az? - Tudom. Egy közlésre a terjedelménél fogva alkalmatlan írás. - Már beszélt a főszerkesztővel. Három vagy négy folytatásban fogják hozni. Ez az új, modern magyar próza. Csak nem veszik majd észre rögtön. Ölelgetett örömében."
Iskola a határon
"Az Iskola a határont például nem akármilyen olvasók értették félre. Az rendben van, hogy az olvasók java része úgy olvassa, hogy milyen érdekes, milyen izgalmas, és főleg, hogy mi lesz a vége. Csakhogy (...) sajnos kétszer, sőt háromszor is el kell olvasni valamit - így teszek én, és így tesznek író barátaim is: tulajdonképpen a kedvenc könyveinket olvassuk állandóan, újra meg újra. Mindig valami újat talál bennük az ember, s éppen a mese, a cselekmény az, amely ilyenkor lehullik a műről, mert az ember már nem várja izgatottan, hogy mi fog történni. S a mese helyett érvényesül a sokkal döntőbb, ami sohasem témája vagy tárgya a regénynek - de maga a mű. Sokan, a kritikusok is, összetévesztik ezt a kidolgozás finomságával vagy a külső formával, technikával - holott ami végül is igazán ér valamit az ember írásművében, az csakis így, ezen a réven kerül bele, azaz sohasem tudatos szándékkal, hanem véletlenül, szerencsével - kegyelemből."
Próza:
A Prózát "úgy fogták fel a kritikusok, mint regényt. Helyesen. (...) Czakó Pál regénye a világ legrövidebb, de teljes regénye, minden benne van, Czakó szerelme, élete, halála ez ad egy keretet. Belül egyik vonulata önéletrajzi, a másik a tanulmányok, és három interjú. Közülük az egyikből most a Középiskolai Matematikai Lapok szerkesztője engedélyt kért, hogy közölhesse azt a versenyfeladatot, amit én leírtam. Mi az, hogy engedélyezem, mondtam, boldog vagyok, hogy végre megtudom, hogy egyáltalán matematikailag helytálló-e, jól emlékeztem-e az egészre? Mert nagyon gyorsan kellett nyomdában adni a Prózát. Kardos György, a Magvető igazgatója soron kívül bevette, Lengyel Péter segített összeállítani, és már nem volt idő arra, hogy matematikus ismerőseimmel ellenőriztessem. Így vállaltam, hogy esetleg tökéletes hülyeség, és a fejemre fogják olvasni, de bánja a fene. Most kaptam levelet a Matematikai Lapoktól, és azt írják, hogy teljesen rendben van. (...) Nekem a legkedvesebb könyvem a Próza, ezt szeretem a legjobban. Hogy mi fér bele műfajilag, az volt a kérdéses."
Hajónapló:
"1946-47-ben Gödöllőn belekezdtem egy természettudományos kriminek szánt hangjátékba, A Valencia-rejtély címmel. A Rádió, vagyis CSerés Miklós elkérte tőlem olvasásra a még teljesen megíratlan első vázlatomat. Ijedelmemre elfogadta úgy, ahogy volt. Kigépeltette, szereposztással, súgópéldánnyal, mi-mindennel. Nekem 47 elején el kellett utaznom. Jó, majd kijavíthatom, ha visszajöttem. Csakhogy ezt nem kijavítani kellett, hanem átírni, sőt: megírni. Mire visszajöttem Rómából , már megkezdődtek, 47 októberében, az »ötvenes évek«. A természettudományos krimimet elnyelte (velem együtt) a történelem krimije. A tudományos szocialista krimi. Szőröstől-bőröstől. Megszánt minden gondom, és soha nem is lesz, a Valencia-rejtéllyel.
A Rádiónál minden kéziratomat eltüzeltek. Legfeljebb mint egy soha le nem leplezett bűncselekményem enyhe lelkifurdalását, hordoztam magamban a Valencia-rejtély bűntudatát. 20-30-40 évig, semmi gond. Akkor egyszerre, egy harcos ifjú rádiótörténész, az archívumokból, a föld alól napfényre hozza egy csomó ősrégi írásomat: Baj van. Megijedtem - még Cserés hagyatékából is előkerülhet -, ezt előadják, öregapám, ahogy van, és foroghatsz majd a sírodban, ha sürgősen át nem írod, hogy az édes szülőanyja se ismerjen rá."
Buda:
"Miért Buda? - Nehéz válaszolni, annyiféle oka van. Hát, mondjuk, az első oka, hogy 4 betűs szó. Jó rövid cím. Aztán Budának szemtanúja vagyok. Úgyhogy írhatom regénynek. (...) Jó volna már a címben egy város, mert olyan regényt kellene írni, ami hasonlít a városokhoz. Lehet járkálni-mászkálni benne, utcái terei, hidai vannak, ahol lehet ődöngeni, bámészkodni: rohanni elkésve találkára, vagy elbújni vele valahol, menekülni, örülni, sírni, eltévedni emitt, hazatalálni amott. Szóval olyan regényt, amiben lakni lehet."
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal