Ősztündér (dedikált példány)

Előszó

Számomra az ősz más kincseket hozott. Új barátságot, átértékelt gondolatot, ebből eredő új hitet. Bakay Zitával való ismeretségünk őszi eredetű. Lányaink ugyanazon iskola padjait koptatják, az ő barátságuk ismertetett össze bennünket. Hamar kiderült, hogy a hasonló érdeklődési kör nemcsak a közel azonos pályaválasztás területén cseng össze, hanem az élet más epizódjaiban is. Az idő múltával egyre természetesebbé vált, hogy megértjük egymás belső hangjait. Zita gondolatainak, érzéseinek kifejező eszközeként a selymet és a festéket választotta. Egyre tökéletesedő képeinek mondanivalója nagyrészt virágszirmokba öltözött. 2003 tavaszán megnyílt első kiállítása, melynek dekorálását nagy örömmel vállaltam magamra. Kérésére idézeteket keresgettem egy-egy meghatározó képhez és a meghívó szövegéhez.
Utóbbival kicsit bajban voltam - nem akart felbukkanni a megfelelő négysoros vers. Gondoltam egy merészet: papírra vetettem gondolataimat és megszületett a képek ihlette első vers, mely felkerülhetett az ünnepi meghívóra. A kiállítás időtartama alatt gyarapodni kezdett a versek száma, mígnem megszületett az ötlet: legközelebbi bemutatóján minden képhez verset kellene párosítani. Hosszú, forró nyár következett, mely számomra igazi kihívást jelentett: Zita képeit szavakba önteni, verssé formálni egy őszi kiállításra, melyet a dobogókői Manrézában rendezünk meg. Ma már múlt időben beszélünk arról a hat hétről, mely igazi nagy örömet hozott mindkettőnk számára. Ebből a nagy örömből és sok-sok segítségből született e könyv. Ha megkérdezik tőlem - és gyakran megkérdezik - mit jelent számomra kép és vers, én így válaszolok: mikor egymásra talál a látható és olvasható gondolat, az olyasvalami, mint mikor önmagam hiányzó felét ölelhetem - ilyenkor teljességet érzek. A teljesség harmóniával jár, s ezt kívánom minden Kedves Olvasónak: érezzen meg minél többet ebből a harmóniából a képeket nézve és a sorokat olvasva. Minden őszben ott lapul a tavasz ígérete, csak merjük elhinni - s ezzel a hittel egy új téglát helyezünk el épülő várunk falába, mely a lelkünkben növekszik időről-időre, hogy aztán onnan szemlélhessük saját magasságunkat s mélységünket. Vissza