Előszó
Részlet:
"ESŐ ÉS TRAMONTÁNA
Ez nem az aranyfény, mint annak idején a szeptemberi hold a Palatínus felett. Hova lett? Minden szürkébb és hűvösebb, hogy itt vagyok veled. Felhők közül kicsüngő almazöld körül az eső fenyeget, fehér gomolyban a hegyek, hideg és átázott a föld, majd a szél, a hegyenáti betört a terekre, a kutakra, a vizek torkát átharapva, s egyszerre hideg lett. De hogyan is lehetne másképp ez az utólagos ajándék? Fejünkön a ködkorona. Mi megfizettünk mindenért. Te későn elért Élet Asszonya. Szeretlek.
De mi mást is várnánk? A nyár kilobbant csillaghullással, aszállyal, narancslobogású éggel. Mi másutt jártunk a forró napokban - hiszen emlékszel. Te már esősuhogásban, szélbe hajolva láttad a pálmákat, a píneákat. Hogy is készült Horatius a télre? Zokogtak az ágak. Elmenekülni délre, azt remélted? Itt találtad a hideget. A vörösbarna fal, a márványoszlop hűlőben jósol minekünk: nem menekülhetünk. Északon és délen is vacognak az árnyak.
Akiket elvesztettünk itt-ott, mi mást csinálnak? Azóta fáznak. Emlékezz: Délen születtek elvégre a halálistenek. Húzódj közelebb, míg a várost az eső meg a szél veri. Minket még melegítenek az elfogyott meg a hátralevő napoknak fényei. Miránk hiába vár az alvilág, nekünk Elysium volt, ami másnak a pokol. Mert lobogott bennünk és kívül, én nem hiszem, hogy valaha kihűl az, ami vagyunk: lebukik nyugaton és felszáll keleten a mi napunk. Megyek a láng felé veled a fagyokon és homályokon át, miránk a tűz vár valahol. A tűz, amelyikben benne lobog az, amit titkolnak a római romok, és minden, ami lobogott valaha, és minden, ami a napnak örülni tudott, a vér- tanúk meg a mammutok, meg a palmyrai asszonyok mosolya, az a lobogás, amelyikben összegyűlik minden, ami itt hevült és hevített. Ezért vigyázz: védjünk meg minden percnyi meleget."
Vissza