Országos Filharmónia Műsorfüzet 1969/27.

Előszó

Részlet a kötetből:

Kodály: Psalmus Hungaricus

"A magyar nép zivataros századaiból" - írja Kölcsey a "Himnusz"-hoz. Kodály valósággal onnan meríti "Psalmus Hungaricus"-ának, "Magyar Zsoltár"-ának inspirációját a XVI. század vérzivataros idejéből. A valahai kecskeméti református prédikátor, Végh Mihály csak alkalmat lelt az 55. zsoltárban, hogy kipanaszolja szívének minden keservét és reménységét. Ez a keserűség és remény pedig közös volt a megpróbáltatott, szenvedő magyar néppel. A költő nem maradhat meg az egyszerű fordításnál: parafrázist (körülírást) ad a zsoltárhoz és a bővítésekben, változatokban önti ki szívét igazán. "Nagy búsultában" - mondja - "barátai miatt volt bánatban" - "nagy szükségemben ne hagyj engemet" "csak sírok-rívok" - "elfogyatkoztam gondolatomban" - "innét én régen elfutottam volna" ilyen és hasonló közbeszúrások, átkötések révén egyéni és nemzeti a költészete.
Kodály sem érzi magát kötöttnek az eredeti zsoltár-hanghoz. Túltekintve annak általános hitbeliségén, különösképp nemzeti fohásszá alakítja zenéjét. S még csak a négyszáz évvel ezelőtti magyar dallamvilághoz sem ragaszkodik: mélyebbre szánt. Vezető melodiájában, mely aztán kihat az egész mű dallam-alakítására, a legősibb (pentaton, ötfokú skálán épülő) magyar énekek menetére hajlik, azt nemesíti meg s emeli a műzenei formálás tetőfokára. E vezető dallam ("Mikoron Dávid...") a mélységes panaszé; minduntalan vissza-visszatér - rondószerűen, de fokozással hangnemeket váltva - éspedig nemzeti, kollektív mivoltában az énekkaron. Közbe-közbe magánhang (tenorszóló) képviseli a zsoltárost, amint az összesség nevében kiáll. Mindenekelőtt átkozza a gonoszokat, akik felfuvalkodtak gazdagságukban. Vissza