Önéletírás (részlet) (dedikált példány)

Előszó

Részlet:

A 28-as évből két felejthetetlen élményt őrzök. Rettenetes hideg tél volt, melyet a testem minden porcikájában éreztem. A másik ennél is szomorúbb: februárban halt meg a kétéves Eszti nevű húgom.
Tótszerdahely alatt, a Mura-menti ,,Mecsek" erdőben laktunk, vagy 30 család földbe vájt kunyhókban, melyek ősi módon voltak elkészítve. Belsejük az őserdők lakóinak szállásához hasonlított. Együvé tartoztunk, egy fészekaljából valók voltunk. Sorsunk, a mindennapos nyomor, éhség, üldözés hajszolt egybe bennünket.
Húgom halálát meggyászolni átjöttek hozzánk az idősebbek. Mindig pontosan ugyanabban az időben érkeztek, estefelé, amíg a gyászidő tartott.
Apám reggelenként kiment, és a zord fagytól és az éhségtől megdermedt hollókat összeszedte. Ilyenkor mind a heten, ennyien voltunk gyerekek, az ablaknál álltunk és olvastuk a halálmadarakat. 1, 2, 3, 4, 5, - néha még több is akadt.
Éjszaka felébredtünk a hidegtől, mely a kunyhón belül is érződött. Az ablak előtti fűz- és nyárfák hangosan recsegtek, reggelre kettéhasadt egyik-másik. Ilyenkor apám egy-egy ágat felvett, méteres darabokra tördelte, és megrakta a kívülről táplálható széles szájú kemencét.
Anyám - hazaérve a temetésről - egy darabig még keservesen sírt, majd megkérdezte, ettünk-e, mi van a főzéssel. Nagyobbik nővérem, Rozika - aki elég ügyes volt, sőt, ha anyám elment hazulról, ő gondoskodott rólunk - mondta, hogy már berántotta a babot és a hamuba sült kenyér is kész. Anyám nagyon kiéhezett - nem csoda -, amíg a halott a házban volt, szinte semmit sem evett. Persze mi sem sokat.
Az idő nap mint nap csikorgóbbra fordult. A kunyhók, mint a vakondtúrások, alig látszottak ki a méteres hóból. Csupán a felszálló füst jelezte, hogy itt még van élet. Vissza