Előszó
Dudásnak kellett lennie, holott angyalnak született. Kevés emberből sugárzott ki annyi béke és harmónia, szelíd teremtő erő, mint belőle, mégis örökös veszteségekkel kellett számolnia egy olyan...
Tovább
Előszó
Dudásnak kellett lennie, holott angyalnak született. Kevés emberből sugárzott ki annyi béke és harmónia, szelíd teremtő erő, mint belőle, mégis örökös veszteségekkel kellett számolnia egy olyan háborúban, aminek sem kiváltó okát, sem szabályait nem hozták tudomására. Tartós boldogságra, harmonikus családi életre vágyott, tehát kíméletlen volt hozzá az egyéni sors. Mintha a Balzac megírta legendás-szimbolikus szamárbőrt tartotta volna a kezében: alkotó életének minden eredménye újabb és újabb csapásokkal hatott vissza rá. Termő korszakának állandó kísérője lett a gyász.
Tudatában volt annak, hogy amit ír, egy csöppet sem jelentéktelen, hogy az újat hozók közé tartozik. Nem szerette, de a végletes toleranciára is hajlamos természetéből adódóan eltűrte a félárnyékot, amelyben az úgynevezett irodalmi közélet, a felszínen uralkodó középszer tartotta. Vigasza volt, hogy az élő legnagyobbak szerették, becsülték műveit, és maguk közé tartozónak vallották.
Festőnek indult, s amíg a festészet foglalkoztatta, nem írt. Amikor az írás, a költészet mellett döntött, nem festett több képet. A rajzolástól azonban nem tudott, és nem is akart elszakadni. Kiállításnyi rajza várja a feltámadást.
Soha nem vágyott arra, hogy könyvkiadó lehessen, pedig határtalan műveltsége, olvasottsága, kiapadhatatlan tudásszomja, biztos értékítélő képessége egyenesen predesztinálta őt erre a feladatra. Kényszerűségből vállalta a rászabott munkát, utolsó erejéig vezette Magyarország egyik legjobb, legszínvonalasabb könyvkiadóját, az Orpheuszt.
Köztudott, hogy a kiadók nagy része nem tud tiszteletdíjat fizetni szerzőinek. Deák ennél is tovább ment egy lépéssel. Sűrűn előfordult, hogy saját magának sem volt képes fizetést adni. Pokolra menésének második stációja lett az örökös szegénység.
Vissza