Orosz János festőművész gyűjteményes kiállítása

Előszó

Néhány kortárshoz hasonlóan Orosz János már évekkel ezelőtt is megrendezhette volna gyűjteményes kiállítását. Festményeivel, rajzaival, szobraival - még a legszigorúbb válogatás után is benépesíthette volna a Műcsarnok tágas termeit. De a bőség és a készenléti állapot ellenére mindmáig visszatartotta valamiféle szemérmes megfontolás: várjunk még az összegzéssel. Orosz nem a csodára várt, nem a csillagok ravaszkás és kedvező egybeállására, hanem újabb és újabb művekre, amelyek még többet árulnak el kristályosodó szándékaiból s egyúttal talán a hetvenes évek lagymatag légkörét is áttüzesítik.
Ki ne értené meg ezt a önfegyelemre kifeszített várakozást? S utána rögtön a türelem szétpattanását, hogy nem szabad várni mégse, mert olyan korban élünk, amelyben a fölhalmozódó erők és értékek nem adódnak össze maguktól s a leltárt nem készíti el senki, hacsak a magára maradt művész nem erőszakolja ki a sorstól.
Orosz mostani kiállítását bizonyos fokig kihívásnak is tartom. Nem holmi kérkedéssel beoltott kihívásnak, hanem a magányos utat járó művész figyelmet fölhívó gesztusának: élek, dolgozom, a magamra vállalt világgal így és így sáfárkodtam eddig, nézzük meg magunkat egymás szemében.
De még tovább megyek: Orosz nemcsak szembesülni és ütközni szeretne, hanem sebesülni is, mert a csöndből újabb csöndre lehet föltámadni; az ütések, s az eleven sebek viszont a teljes élet feszültségére ébresztik rá minden pillanatban az embert. Vissza