Orosz ég alatt - magyar rögökön

Előszó

Részlet a könyvből:
Talán ez lenne a mentségem ...
Az ember, megszületik. Gyönge és tehetetlen, csak sírni tud. Aztán a tejtől és a napsugártól egyre fejlődik, erősödik. Egy napon már rá tud állni a lábacskáira. Jó ideig ugyan még csak tipeg-topog, erőtlen és ügyetlen, naivon rászorul a féltő, gondos kezek felügyeletére. De aztán! Egyszercsak megindul és megy. És ettől kezdve járja, rója szüntelen örök vándorként az élet tekervényes útjait. A hol könnyű, hol nehéz, a hol sima, hol göröngyös útakat, néha napsütésben, gyakran fergetegben. Megy, mennie kell! Van-e kedve, nincs-e kedve, akar-e, nem-e? nem számít. Még ha a gyomra talán éhségtől korrog is, ha a ruha rongygyá tépődik is a testén, avagy betegség, láz emészti, ha fájdalmak, vágyak, hontalanság, szomorúság sorvasztja is, mindegy - mennie kell. Igen. Hajrá! Gyerünk!
És csodálatos! Kivül és belül mindene elkophat és elfogyhat, szegénnyé, nyomorulttá silányulhat koldusnál koldusabbá válhat, nincstelenek legkisemmizettebbévé lehet, - egy kincs: eszének és szívének fotografáló masinája mindig vele marad; saját maga el nem hagyhatja, idegenek el nem vehetik: magával hordozza, mint csiga a házát s gyűjti, fényképezi vele a tájak, emberek, élmények és érzések képeit a lélek érzékeny lemezeire. Mennyi felvétel! Mennyi számlálhatatlan megrögzítése az élet-út minden fázisának!... Vissza