Előszó
Nem szeretem az embereket. Nem szeretem, mert ismerem őket. A Füst Milán által kitalált sírfelirattal értek egyet „Csak kevés embert szeretett és azokat is utálta." Ezt írják az én síromra is. Tisztelem a Szerzőt, ám őt sem szeretem, így tollamat az igazság vezérli.
Amikor nekiláttam e könyv szerkesztésének, sejtelmem sem volt róla, hogy majd előszót írok hozzá. Munkának fogtam fel, melyet minél jobban kell elvégezni. Száz - korábban részben vagy egészben már megjelent - cikket szakmailag ellenőrizni, betördelni, szóval a szokásos rutinmunka.
A tizedik-huszadik cikk táján már gyanút fogtam, mert nagyon tetszett, amit olvastam, az írásokból megcsapott a zsenialitás szele, beférkőztek az álmaimba, s rájöttem, hogy itt, az addig önálló életet élő művek kezdenek egységes egésszé rendeződni, szabályos alakzatot felvenni, mint a sakkfigurák. Az ötvenedik cikknél már tudtam, hogy valami nagyszerű alkotáshoz nyújtok segédkezet, s mire munkám végére jutottam, nem lepődtem meg a végeredmény láttán. Eltűntek a cikkek, kész lett a MŰ, a maga szimmetrikus, humoros és keserű, néha deákos, néha tanáros, nagyon szórakoztató és igen elgondolkoztató módján.
Csak néztem, néztem. Így nézhet a műértő egy Gauguin-festményt, így érezhet egy zenerajongó, ha Carusót hallja a rádióban. A más teljesítménye, s mégis jó érzés. Mikor kiderült, hogy arra érdemesebbek nem érhetők el, én magam kértem a Szerzőt, engedje meg, hogy előszót írjak a művéhez.
A könyv hat részből áll; módszeres ember lévén, javaslom menjünk sorba.
Vissza