Örök szolgaság

Előszó

Szomorú, szürke napra ébredt a város. Az égen nehéz, sűrű felhők gomolyogtak, a csípős, fanyarízű levegő pedig havat jelzett. Cselédlány lépett a gyermek hálószobájába és széthúzta a függönyöket. Gépies pillantást vetett a szemközti verandás, díszeshomlokzatú házra, majd a gyermek ágyához lépett.
- Philip ! Ébredj, Philip! - szólongatta.
Lehúzta róla a takarót, karjába vette és levitte a földszintre.
A kisfiú még félálomban volt.
- Anyád látni akar - mondta a lány.
A földszinten benyitott az egyik szobába és a gyermeket odavitte az ágyhoz, amelyben egy asszony feküdt, a kisfiú anyja. Az anya kinyújtotta a karját. A gyermek melléje bújt az ágyba. Nem is kérdezte, miért ébresztették fel. Anyja megcsókolta a szemét, majd sovány kis kezével, a fehér flanell hálóruhán keresztül, végigsimított a fiúcska meleg testén. Aztán még szorosabban szorította magához.
- Álmos vagy, szívecském? - kérdezte.
Hangja annyira gyenge volt, hogy szinte úgy hangzott, mintha máris nagyon messziről jönne. A gyerek válasz helyett elégedetten mosolygott. Boldog volt a nagy, meleg ágyban, a puhán ölelő karokban. Igyekezett még kisebbre összehúzódzkodva közelebb bújni édesanyjához és álmosan megcsókolta. Majd lehúnyta a szemét és már aludt is. Az orvos az ágyhoz lépett.
- Ó, ne vegyék még el - sóhajtott fel az asszony.
Az orvos nem válaszolt, csak komolyan nézte. Az asszony tudta, hogy a gyerek nem maradhat tovább nála. Ismét megcsókolta. Keze végigsiklott a fiúcska testén, egészen lábafejéig, majd tenyerébe fogta a jobblábát és megtapogatta az öt, apró lábujjat. Azután a ballábán simított végig és kitört belőle a zokogás.
- Mi baj van? - kérdezte az orvos. - Talán fáradt?
Az asszony nemet intett. Képtelen volt beszélni. Könnyek peregtek végig az arcán. Az orvos hozzáhajolt.
- Hadd vigyem vissza.
Az asszony túlságosan gyenge volt, semhogy ellenállt volna. Tűrte, hogy a gyermeket kiemeljék a karjából. Az orvos átadta a dajkának.
- Vigye csak vissza az ágyába. Vissza