Örök ritmusok

Előszó

Részlet:
Newyork ritmusa

Pár napja vagyok csak ebben a zavarbaejtő, idegenszerű, sokrétűségében ijesztő és egyben vonzó városban. Nem eléggé régen, hogy teljességgel megértsem a várost, amely száz nyelven beszél, először veti egymás ellen két földrész lakosságát, a nyomort és a gazdagságot sohase létezett ellentétbe hasítja szét. Még nem értem a hangját, alig sejtem formáit. De már is érzem és pedig minden másodpercben világosabban, ritmusát, az amerikai metropolis ellenállhatatlan, viharosan izgatott ritmusát.
Hiszen ezekhez a városokhoz nem kapcsolódik a nyugalmasság, a szilárd kötöttség képzete, hanem csak a mozgásé, a ritmusé. Nekünk Európában vannak városaink, amik semmi egyebek, mint a táj legfelsőbb formái, amik zenei hatásúak, mert harmóniák, a Természet legtisztább, szükségszerű egybe' foglalásai egy szellemi képbe. Szépségüknek köszönhetik hírüket, létüket. Jobb szeretnők őket álomba merülten, emberek nélkül, növekedés és fejlődés nélkül, inkább hanyatlásban, az időtlenbe és élettelenségbe visszasüllyedően. Flórenc idegenek nélkül, elfoglalt emberek nélkül, a kisvárosok csendbe merülve, a hold ezüstjével a szunnyadó háztetőkön akkor a legcsodálatosabbak, amikor álomszerű, tiszta, hangtalan képpé válnak. Az amerikai városok szépsége a valószerűség, erejük az élet ritmusa. Gúnyt űznek a természettel, erőszakot vesznek rajta, de övék a tömegek ritmusa, az ember lélekteli lehellete. Vissza