Orbán Sándor (dedikált példány)

Előszó

A mai világban immár, mintha szégyen volna, titkolják a szeretetet, a szerelmet és a barátságot is. Remélem, sőt meggyőződésem, hogy nemsokára kigyógyul az emberiség az elidegenedés járványos betegségéből. De nem várhatok addig! S így most kell leírnom, hogy Orbán Sándor festőművész kebelbarátom, sőt harcostársam. Gondolatai, szándékai üldöztetése idején kolozsvári otthona egyik hajléka volt tervezgetéseinknek... Azóta jócskán elsodródtak az évek, Sándor pedig mindent elkövetett, hogy megtestesítse az időt, - a maga valamennyi szépségével, keserűségével és hordalékával. Orbán fölismerte, hogy Erdélyben az idő vérzik, vonaglik, pusztul, de állandóan föltámad az imában és a szitokban, a repedező sziklákban és a letarolt erdők fenyőtetemeiben, az Emberben és Történelmes Környezetében. Ezt a metamorfózist örökíti meg vásznain, kartonlapjain a Hargita magasságával azonos művészi szinten, s onnan integet felénk és parancsolja, hogy történelmi föladatunk: ÉLNÜNK KELL! Igen, még a Székely Golgotán is...
A Székely Golgota festőjét köszöntöm, azt az Embert és azt a Művészt, akinek eleve már a neve is Jelkép Erdélyben. Orbán Sándor jelképhordozó, eszmecsempész, az összmagyar eszmék partizánja. Sokszor megsebesítették, de kibírta, s szeretném, ha még évezredeken át kibírná a harcot, annak következményeit és alkotásain keresztül az örök életet is. Vissza