Előszó
A világítótorony és a petróleumkikötő mólója között, a lankás partszegélyen állott a lapostetejű földszintes modern őrház. Ötször olyan hosszú, mint amilyen széles. A ház előtt, a víz felé, sárga homokkal behintett tágas terrasz, alig térden felül érő vastag kőfalkorláttal. A sárga homokon egyenes vonalban négy kerekes ágyú. A keréktengelyek hajszálpontos glédában, egyforma közökkel. Az egyik ágyú a másiktól kétméter huszonöt centiméter távolságban állott, úgy, ahogy azt a szolgálati szabályzat előírta. A négy ágyúcső a tenger felé nézett.
Ez volt a partvédelem. Ez a négy ágyú vigyázott a tengerpart gyöngyére, Fiuméra. Vigyázott a déli tengerek felől közeledő ellenségre, - amelyik sohasem közeledett. Elképzelni sem lehetett, hogy valaha közeledjék.
Az őrház mellett piros-fehér zöld, kígyóvonalban festett árbocrúdon a magyar lobogó. Napkeltekor felhúzták, alkonyatkor bevonták. Pattogva lebegett reggeltől estig a szélben. Ez volt a magyar felsőbbség látható jele.
Ezenfelül még egy matróz sétált feltűzött szuronnyal a terraszon, korláttól-korlátig. Jászkun legény, s a jó ég a megmondhatója, micsoda vak véletlen szedte le fejéről a hazai tollas süveget és tette helyébe a pántlikás tengerész tányérsipkát. Ez volt a haderő képviselője, - az őrszem.
Fiume... csodás Fiume... Város, amely helyet kapott az ország címerében. Magyar tengerábrándok önálló birodalma, corpus separatum sacrae regni coronae. A szent korona országainak különálló testrésze.
Ha lehet regényes történetet írni, amelyiknek hőse nem érző ember, hanem a természetben lappangó sokkal dúsabb érzés és szépség, akkor egész bátran letűzhetjük a tollat a térképnek arra a helyére, ahol a magyar Fiume volt, s előttünk áll a város, a regényhős.
Ez a város más volt, mint a többiek. Az utcái mások, mint egyebütt az utcák, házai, mint máshol a házak. A forró vagy hideg aszfalt, a napsütötte vagy esőverte falak máshol az anyag szürke életét élik. Itt, az anyag lassan koptatott életébe egy más, eleven élet harsonázott bele minden pillanatban. A tenger, amely messzi világok szívdobogásával ott kötött ki a házfalak tövében. A kátrányos sós párával telített szél és a minden kertben, minden talpalatnyi földön láthatatlanul lélekző babérfák.
Ez a város élt.
A történet, amelyet alább elmondunk, csak azért szokatlan és különös, mert minden sorába belejátszik a regényhős, ez az élő város. Különben szinte betűről betűre megtörtént az egész.
Szelíd szomorúságú emléke e ködbeenyészett magyar városnak, amelyhez hasonló sohasem volt és sohasem lesz. Mert bár a politikában nincs örökkévalóság s minden, ami elveszett, visszakerülhet, a multból sohasem lesz jövő.
Ha valami csoda feltámasztja a magyar Fiumét, az már más lesz, mint a régi volt, amelyikről ez az írás beszél.
Vissza