Onódi Béla centenáriumi emlékkiállítása

Előszó

Kiállításunk tiszteletadás Onódi Béla festőművész, a szentendrei festőtelep legfiatalabb alapítója születésének századik évfordulója alkalmából. Onódi Béla a szentendrei festészet egyik legmarkánsabb egyénisége, a legszentendreibb festő. 1926-tól élt és alkotott ebben a festői szépségű és gazdag történelmi múltú városban. 1988-ban a város díszpolgárává avatták. Onódi nem követte a különböző divatos stílusirányzatokat, hanem mindvégig arra törekedett, hogy megőrizze egyéni hangját. A nagybányai festészet finom, lírai ábrázolásmódját ültette át Szentendrére. Művei a természetábrázolás remekei. Eszmei példaképei a barbizoni mesterek, közülük is Jean-Baptiste Corot, a francia tájképfestészet nagy klasszikusa, Francois Millet a paraszti élet ábrázolója és Paál László, akinek kedvenc témáját a barbizoni erdő szolgáltatta. 1916 és 1920 között az Országos Magyar Kir. Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede és Réti István növendéke. 1918-ban főiskolai ösztöndíjjal először járt Nagybányán. 1921-ben az Egyesült Államokba utazott, és Philadelphiában a The North American újság grafikusaként dolgozott. Amerikai tartózkodását megszakítva visszatért Európába: Párizsban és Barbizonban alkotott. A barbizoni mesterek iránti rendkívüli rajongása ösztönözte végleg a tájképfestészet művelésére. 1926 késő őszén a külhoni kalandozások után hazatért, és leghőbb vágya volt, hogy egy csendes, festői környezetet találva végleg letelepedjen. A festő így emlékezik erre: "Külföldi bolyongásaim alatt Párizsból elzarándokoltam a francia Szentendrére, azaz Barbizonba, a sok híres francia festő munkahelyére, a barbizoni mesterekhez. Később a sors ide küldött Szentendrére, ide irányította lépteimet, amit úgy megszerettem, mint egykor azt a kedves Barbizont." Nemes egyszerűséggel vallja, hogy "1926-ban, amikor nyolcan régi főiskolai társaimmal Szentendrére jöttünk, és itt megalapítottuk a régi művésztelepet, nem voltam a művészet különleges fáklyavivője, csupán egyszerű lámpagyújtogató, aki idehozta a művészet mécsesét és meggyújtotta. Ám ez azóta is ég és világít!" A művésztelepre és alapítóira így emlékezik: "...valamennyien egy művészeti ideálért lelkesedtünk és egy-egy alkotás megszületésekor megértéssel és őszinte véleménnyel, kritikával tudtunk egymás munkáihoz hozzászólni. Nem egy esetben hosszasan tárgyaltuk meg azt a művészeti koncepciót, ami egy időben úgy látszott, ki fogja alakítani később a szentendrei festészet elveit. Hosszas vitatkozás és megbeszélések eredménye volt ez. Sokszor került szóba a barbizoni mesterek példája: művészetük és az élettörténetük. És mi is példaképnek tartottuk az ő nemes célkitűzéseiket és megható együvé tartozásukat. Nem volt bennük semmi irigység egymás iránt, és mondhatom, őszintén tudtunk örülni egymás sikereinek. Nem érdekeltek minket az izmusok, nem akartuk meghódítani a világot, nem vágytunk semmiféle eget zengető sikerek után. Csak egyet akartunk: belemerülni a festőművészeti problémákba, és feloldódni ezekben a dolgokban, szinte mindenről megfeledkezve, csak a festészetben élni..." Vissza