Előszó
Részlet a könyvből:
A szélember vihogott a hóbuckák mögött, aztán fekete csönd folyt szét az erdőtisztáson. Kijár a fák közt? Bokája csont. Karja szárazon zörög, mint a cséphadaró, ahogy a fák...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
A szélember vihogott a hóbuckák mögött, aztán fekete csönd folyt szét az erdőtisztáson. Kijár a fák közt? Bokája csont. Karja szárazon zörög, mint a cséphadaró, ahogy a fák csúcsára könyököl... A lovak rémet láttak és a hó öléből kiragadták a szánkót. A vasorr vágta a havat, mint a tejeskását, a talpvas élesen csiszogott a jégbefagyott köveken, csattogott a kámfa s a zökkenőknél tompán döngött a szán, mintha marsot vert volna valaki az oldalán. Út nem látszott, csak hómező mindenütt. A fenyők kétoldalt, mint fehérleples kisértetek, meredeztek s alattuk a hóvillogásban rókatáncot jártak az erdei manók.
- Segíts ki, Uram s megiszom egy kupa bort... - Fohászkodott a bakon. - Huj-hopp!
Torkán fagyott a szó. Úgy érezte, mintha árat döftek volna be az orrlyukán, olyképpen hasította a hideg. Bevette magát a viharálló báránybőrködmönbe, csak a szeme volt kint. A hófuvás ereje növekedett, uj litániába fogtak a szelek, a fenyők zúgtak, a lankák panaszkodtak és nyögtek a hegyek.
Hol járunk? - nézett ki a tekintetes asszony a csergék közül.
- Amerre a lovak visznek, - rezzent föl a Mihály bá".
A förgeteg elkapta hangját és a rengetegbe dobta. Az emberi szó vakon tapogatódzott az erdőzúgásban, aztán szertetépték a szélfiókák, mint a bárányt a farkasok.
- Megszakadnak a lovak...
A hómező szürkült és lejtett. A szán orra recsegve bukdácsolt, aztán fölvetődött s ferde-furán ugy maradt. Az erdőtisztás végén voltak és a fák elállották utjukat. A lovak szügyig sülyedtek a hóba.
Vissza