Oly távol és közel

Előszó

Keleti Éva, úgy tűnik, kimeríthetetlen erőforrás. Évtizedek óta nemcsak jelen van a kortárs magyar fotográfiában, hanem annak cselekvő részese is. Állandóan mozgásban van. Fotográfiai munkássága mellett számos szakmai, társadalmi testület tevékeny tagja; ügyeket intéz, szervez, támogat, mindent segít, amiről úgy gondolja, hasznos kezdeményezés. Ez a szüntelen tevékenykedés azonban sokakat ingerel, megmagyarázhatatlan számukra, nehezen veszik tudomásul, és valami sötét szándékot sejtenek mögötte. Ebből eredhet, hogy gyakran ellenszenvet, szélsőséges véleményt vált ki az emberekből. Ráadásul tagadhatatlan: Keleti Éva ellentmondásos egyéniség, aminek tudatában is van. Egy beszélgetés alkalmával (In: Szarka Klára: Fotográfia nőnemben, 2002. 90. o.) azt mondta: "Én mindig azt vártam a környezetemtől, hogy olyan legyen, mint én. Bennem nagyfokú erőszakosság van..." Ezt olvasván, bizonyára sokan lelkesen helyeselnek, megfeledkezvén arról a tiszteletre méltó, érzelgősségtől mentes önelemzésről, ami az önkritikus mondatot megelőzi:
"Az életem során (...) nagyon sokszor éreztem magam hátrányos helyzetben, azt tapasztaltam, hogy mindig mindenért nagyon meg kellett küzdenem. Sokszor sok emberrel szembekerültem, nagyon sokan nem szerettek. Gyakran azért, mert megmondtam a véleményem, és hittem abban, amit csinálok. A fotográfiának mindig másodrendű szerepe volt a magyar sajtóban. Az hajtott a társadalmi munkáimban is, hogy megpróbáljam a magyar fotósokat a méltó helyükre tenni. Gyakran az ellenükre is, mert nagyon nehéz velük. Mindent elkövetnek, hogy ne lehessen nekik segíteni. Vissza