Előszó
Amikor egyszer, még valamikor harmincnégyben, Kurucz Leki Demeter, az utcánkbeli sánta helypénzszedő, a házuk falán való rajtüzlizés miatt egy irdatlan nagy nyaklevest sózott a nyakamba, hát még...
Tovább
Előszó
Amikor egyszer, még valamikor harmincnégyben, Kurucz Leki Demeter, az utcánkbeli sánta helypénzszedő, a házuk falán való rajtüzlizés miatt egy irdatlan nagy nyaklevest sózott a nyakamba, hát még csak le sem tagadhattam, hogy én vagyok az apám fia. Úgy leszidtam mindkét kezét, hogy jóapám sem tette volna jobban, ha történetesen nem az én tarkómon, hanem az övén csattant volna az aj tasli.
Azért a botrány így is kitört otthon.
Persze csak egy cseppet sem úgy, ahogy azt én elképzeltem, amikor a jó öregnek elmeséltem, hogy tulajdonkép mi volt délben ott, azzal a pitykézéssel, meg azzal a gyűrűskezű nyaklevessel a Kurucz Leki háza előtt. Jaj, dehogy úgy! Hanem bizony pontosan úgy, miként azt most itt leírom. Vagyis szóval: épp alighogy befejeztem a helypénzszedő Leki ellen emelt panaszt, drága apám csak felugrott, aztán se egy mukk, se egy kukk — csak csitt! Nyakleves. Nekem, csakis. Másnak nem is adhatta, mert más, nyaklevesre alkalmas gyerek nem volt a konyhában, öcsém a nyulaknak volt herét lopni, mert herét lopni csak este lehet; húgom meg, lévén félesztendős, hát ő meg ott ült az anyám karján a végszomszédban Busáéknál, mert szomszédolni is csak este lehet. Így voltam hát csak én, meg az a tasli, amit kaptam.
— És tudod-e, miért volt? — kérdezte apám.
Hát, őszintén szólva, nem tudtam...
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal