Földi szivárvány

Fülszöveg

Az életnek csodálatosan szép, megkapóan felemelő fényűzése a versírás, melyről lemondani egyet jelentene a mindennapos, lélekirányából induló imádságnak a lemondásával. Igen, valóban fényűzés, de mit tehet a költő, ha kényszeríti egyfajta szellemi parancs, hogy próbálja kimondani a kimondhatatlant, elmondani az el nem mondhatót, versekbe sűríteni a körülötte és benne zajló eseményeket, a meg- és átélt valóságokat.
Ezt teszi Oláh Ilona Helena is, akinek verseit olvasva hamar ráébredhetünk annak valóságára, hogy nem szereti az elmélkedő, öncélú, különleges szócsavarásokból formált kifejezési eszközöket, föld- és emberközelben marad valamennyi költeményében, a munka és az őszinte istenhit egyszerű embereinek gondolat- és érzelemvilágát beszéli ki önmagából úgy, hogy a szebb, nemesebb szavaik világában járatlanabb is értse ihlet diktálta szándékát.
A költőnő hitt és hisz a vers megváltó, szent hatalmában, ez a hit fénylik fel még azokból a verseiből is, melyekben régebbi önmagáról, a mai világ kuszált dolgairól, vagy a hithez kötődő érzelmeiről vall, egyszerűen, ahogy a munkában megfáradt mindennapok embere dúdol egy szép dallamot. Nem híve ugyan az nyitásnak, de még anekdótázgató verseiből is hiányzik az öncélúság, előlép valamennyi verssorából az egykori tanítónéni, aki hivatásának tekinti még ma is, a szórakoztatás mellett, a nevelést, az okítást és úgy próbál választ keresni az élet értelmére, hogy közben legszemélyesebb hitéről szól valamennyiünkhöz.
Gúzs Imre szatmárnémeti író Vissza