Barangolások Erdélyben/Keletiek nyugaton

Előszó

Heine beútazta a Harz-hegységet s megírta; Petőfi beútazta az északi felföldet s megírta; Kazinczy beútazta Erdélyt s megírta; én is beútaztam Erdélyt, mit tehettem mást: megírtam. Tudom, hogy Heine szellemességét, színgazdagságát, Petőfi üdeségét el nem érem; akkor hát miért indulsz taposott útakon? - kérdezheted tőlem: miért születtél, hiszen már milliárdan születtek előtted s talán jobbak és szellemesebbek is? Miért vagy hát nagy egyéniséged mellett annyira sablonos, hogy születsz, mint más? Kell! Ez az egyetlen válasz, amit adhatok. S még szelídítő velejárónak hozzácsatolom ezt a szép szerelmes szót: Egyszer. Igen, egyszer meg kell születnünk, egyszer szerelmesnek is kell lennünk, egyszer meg kell halnunk, egyszer útirajzot is kell írnunk. S érdekes, hogy ezekben az "egyszeres" eseményekben a nő az indító ok; nőktől születünk, nőket szeretünk, nőkért vagy nők miatt halunk - s nők kedvéért útirajzolunk. Óh Goethe! mindig érzem határtalan nagyságod, mikor szavadra gondolok: Das Ewig-Weibliche zieht uns hinan. Az örök női! Az én debreceni lustaságú pennámnak is ez ad most szárnyat, hogy legalább az erdélyi hegyekkel egyszint magasan repüljön. De harmadszor csenget Emlékezetem, ez a friss kortinahúzó: s képzeletem szinpadján felgördűl a függöny és megjelenik a háttérben az idős Valóság, karöltve a fiatal Költészettel. Kedves sugóm: ravasz Leleményesség, vigyázz, fülelj! s ha a szereplők akadozni találnak, sugj hangosan, de tisztességesen, ildomosan, de határozottan, fürgén és tisztán, hogy a szinpadon levők minden betűdet értsék, a hallgatóság pedig ne is tudjon rólad! Vissza