Óbuda múltja, jelene, jövője

Előszó

Óbuda sramlizenés-romantikájú, papírmaséból készült filmgyári díszletként élt néhány évtizede még a pesti paloták finom lakóiban, akik, ha megszokott fényes világukból "bátor" felfedező utakra indultak a rosszul világított macskakövekre, legfeljebb a halászléig s a jó borokig jutottak el, és elénekelték valamelyik kerthelyiségben, hogy "Jöjjön ki Óbudára..." Nem törődtek vele, hogy a díszletek hunyorgó ablakai mögött sápadt, csontosarcú emberek élnek, nem vették észre, hogy a kanyargó kis utcák romantikája a százados emlékeken túl a szegénység fájdalmas romantikája is; meg a Krúdy Gyuláké, Gelléri Andor Endréké, akik felfedeztek itt harcokat, egyszerűséget, tisztaságot a penészvirágok közt, és ezekből az akkor nem éppen divatos "nagy" szavakból furcsa, szomorú költészetet teremtettek. A tévhitek mégis, a Dunánál és a budai hegyeknél is jobban elhatárolták a város többi részétől.
De számunkra - minden lokálpatriotizmus nélkül - mások a választóvonalak. Múltidéző köveink, történelmi emlékek és hagyományok Óbudát a főváros kezdetévé, bölcsőjévé avatják. Itt, majd kétezer éve római légiók kardjai árnyékában már igazi város nőtt a kelta település helyére, ide - a feltevések szerint - az országot szerző Árpádot temették. Itt országgyűlés volt, harcok a törökkel, nemzetőrség 48-ban, és vörös-őrség 1919-ben. És az utána következő szomorú időkben sem szűntek meg a harcok a "jobb"-ért. A munkásmozgalom történetének lapjaira az óbudai munkásság is beírta nevét. Az 1944-es év pedig a Széli Sándorok, az óbudai partizánok harcainak ideje. Vissza