Nyugtalan a mi szívünk (dedikált példány)

Előszó

Szent Ágoston a kereszténység történetének legszínesebb egyéniségei közé tartozik. A „fauszti ember" típusát mintha róla mintázták volna. Ennek a fauszti magatartásnak az a jellemzője, hogy egy-egy fölfokozott szellemi nyugtalansággal megáldott-megvert ember a boldogságot keresve bejárja a tévedések zsákutcáit, aztán addig megy tovább, amíg meg nem találja a végállomást. Ha nem találja meg, akkor legalább odáig sikerül eljutnia, hogy bevallja tévedéseit, mely ebbe a mondatba sűríthető: „Nem ezt kerestem"... A „fauszti ember" alapvető jellemzője tehát a nyugtalanság, az emberi élet értelmének megszállott keresése. Bejárja a mellékutakat és a zsákutcákat, de tovább megy és a „kincs, hír, gyönyör" sem képes arra, hogy megadja számára a végső kikötőt vagy a végállomást. Csak ideiglenes „menedékhelyet" ad - külön-külön vagy együtt -, akár fogság, akár vendéglátás formájában. Goethe magát írta meg a Faustban, hiszen ő is közéjük tartozott a maga módján. De Goethe nem igazán fauszti alkat. A világirodalomban Odüsszeusz kezdi a sort. Őt azonban még kényszerhelyzetek kalandjai ragadják az ismeretlen kikötőkbe, ahonnan addig megy tovább, amíg haza nem talál. Ágoston hajóútjai mellékessé válnak a fauszti emberek nagy kalandjában. Ő belső világában éli meg a nyugtalan szív boldogság-kereső kalandját, amíg nyugalmát meg nem találja - Istenben. Mindebből világosan kiolvasható, hogy a „fauszti ember" - akinek persze bőven vannak hétköznapi változatai is - szükségképpen „egzisztenciális" életfilozófiát vall, anélkül, hogy erre különösebben reflektálna. Más szóval: egész lényével és cselekvő formában gondolkodik az élet értelméről. Ágoston esetében még külön megújuló időszerűséget biztosít az a szempont, amely kifejezetten a vágyak oldaláról közelít életéhez, azon belül is főként a megtéréséhez. Vissza