Nyugat 1939. november

Előszó

Részlet a kötetből:

VALLOMÁS EGY KÉSZÜLŐ KÖNYV ELÉ

Döfjünk az idő könyvébe. A tű 1919-nél elakad, rálapozunk. Az író ocsudik a romok alól. Most már tudja, hogy az európai műveltség is mulandó, az anyanyelvéből lehet még holt nyelv, a hazájából régészeti lelet. Mindezt nem tudta a háború előtt, Európa halhatatlanságáról nagy ábrándjai voltak. Elereszti ezeket az ábrándokat, a maga mulandó, törékeny képére formálja a földrészt. Szánakozva vagy megvetéssel szól hozzá; a régi tisztelet oda. Azt hiszi, mindenét elvesztette, pedig a romok még az eget takarják. A kupolák beszakadtak, de a falak még állnak, építész kellene ide, nem régész.
Döfjünk megint a könyvbe. Lágyabban nyomtuk a tűt, 1929 tájára nyitunk. Európa egy kicsit magához tért. A kupola ugyan tátong, a törmeléket csak félretolták, de legalább a kertek virítanak. Az író a romok körül kertészkedik. Még emlékszik a földrengésre, talán egy közeledőre is gondol, azért óvakodik a nagyobb munkától. Hiányzik belőle a gyanútlan hit és a naiv erő.
Nyissunk az utolsó lapokra. A romok remegnek, bedőlnek a maradék falak. Az író a romoktól búcsúzik. Húsz év előtt szégyelte őket, meggyalázott ábrándjaira emlékeztették. A beszakadt kupolát siratta, ügyet sem vetett az ép falakra. Most már tudja, hogy ez a rommező is fényes lak ahhoz képest, amit a jövő kijelölt szállásul. Lázasan fényképez és jegyez, megnagyít egy oszlopfőt, fölvázol néhány alaprajzot, megkeresi egy szobor helyét, egy márvány lábfejet a csonka szárhoz illeszt. Az építésről lekésett, szorongatott régész és folklorista lett belőle. A romokból az ár mindennap elsodor valamit, a pusztuló törzs mindennap egy nótát felejt. Sietni kell.
Rögzítsük ezt a hármas helyzetképet egy hevenyészett könyvszemléhez. Falun írok, kapásból idézek, a példák talán így még jobban meggyőznek.
1920 Spengler esztendeje, egy késői krónikás talán el is kereszteli annus spenglerianus-nak. Amihez az író gyönge, a bölcsész elég kegyetlen. Először ő meri kimondani, hogy az európai műveltség mulandó. Vissza