Nyugat 1938. november

Előszó

Részlet a kötetből:

NAPLÓJEGYZETEK

A párisi vonat németországi késése miatt mi is majd másfélórás késéssel indulunk Bécsből, alkonyodik mire a magyar határra érünk. Visszanézek a határról A nyugati ég szinpadiasan vörös; valahol Bécsen, Németországon túl még ragyog a nap; fénye, ahogy a hegyek mögül előtűnik olyan mint egy távoli lámpionos népünnepélyé, szinte várom a zene hangfoszlányait is. Állunk, az alkony nyirkos szürkületté szutykosul, aztán vigasztalan sötétté. Az égen semmi fény. Csak keleten, messze bent hazám felett csillog magasan a vacsoracsillag. Költő vagyok, a csillag összetett szép nevének első tagja súg tehát valami költőit, már magyarul. Akik ilyen meghitt, emberi névvel tisztelték meg a csillagot, mit vacsoráznak most alatta s hányan? Eszembe jut a vers, amely költői nagylelkűséggel «egy-egy szárnyat, combot nyújt» a napi munka után a kicsinyeknek, a népnek. A vers bűvöletébe jutok, egy percre elfeledem a valóságot, az egész ország azzá az édes tájjá alakul, melyet a Toldiból és a Családi körből ismerek. Pásztortűzzel és csirkepaprikás illattal teli alkonyi síkság felé kell, úgy érzem, sietnem, nehogy elkéssem a vacsoráról, amelyre valahogy az egész nemzet vár, meghalt anyám helyett; aztán hirtelen megrázkódom és magamhoz térek, körültekintek. A vonat még egyre áll.
Van érzékem a szellem játékaihoz; arra készültem, hogy a magyar határt átlépve úgy figyelek, úgy nézem a tájat s a látottakból úgy igyekszem képet és ítéletet alkotni megint csak a nemzetről, mintha először járnék lakóhelyén. Sajnos, hiába kémlelek kifelé, már egészen besötétedett, az ablak saját arcomat mutatja, mintegy jelképszerűen, mintha azt mondaná: magadba nézz! Megpróbálom; az ott terülő hazát próbálom áttekinteni. Vissza

Fülszöveg

Részlet a kötetből:

BABITS SZEREPE

Egy nagy költőt mutatunk be, pályaútjának csúcsain. Költeményei, melyeket ma este hallani fognak, szemléltetően felidézik majd a kanyarokat és állomásokat, amelyeken át e csúcsokra elérkezett. Bevezetőül én mégsem csak verseiről, mégsem csupán szép versekről szeretnék beszélni; hanem arról is, ami azokat - mint a téglákat a malter - összefogja, egységes művé teszi.
Szép vers sok van a világon. Lehetne persze pusztán csak ezekről is beszélni, függetlenül attól, hogy ki írta azokat. Ezzel azonban csak a versírásig, csak a mesterség művészetéig és műfogásaiig jutnánk el és nem a költészetig; az több az előbbieknél Hány szép vers kallódik el az idők folyamán, csak azért, mert nem volt méltó gazdájuk, mert írójuk csak versíró volt és nem költő. Petőfi korában és főleg halála után keletkezett nem egy olyan vers, amely amellett, hogy tökéletesen petőfies volt, jobban sikerült Petőfi egynéhány közepes költeményénél. Senki sem emlékszik rájuk. Nem véletlen, hogy az utókor a költőket tartja számon és nem a verseket.
A nagy költők ismertetőjele, hogy versük századok multán is úgy hat, mintha eleven szájból hangzanék. Miért? Mert a nagy költő egész életével ott áll a verse mögött. Szerepet játszik, nem színpadon persze, hanem egy népközösség, egy nemzet életében. Akinek versei előbb-utóbb nem állnak össze emberi magatartássá, egy élet lelkesítő vagy elriasztó szerepévé, annak kár volt versírásra adni a fejét. Akiéi pedig ilyenné összeállnak, annak már egyéni sorsa is érdekel bennünket. Ezért van igazuk a tankönyveknek, mikor egy-egy költő ismertetését az életrajzzal kezdik. Babits Mihály betöltött egy ilyen költői szerepet azáltal, hogy született költő mivoltában vállalta azt is, ami azzal jár, hogy magyarnak és a mi korunkba született. Róla szólva is foglalkozhatunk a szép versek előtt a korral, amelybe a költő született, a környezettel, melyből kikerült, foglalkozhatunk személyiségével is; akár pontosan úgy, ahogy a tankönyvek szokták. Vagyis, kezdve azzal, hogy: Született Szekszárdon, 1883-ban, katolikus nemesi családból, melynek tagjai századok óta a vármegyét szolgálták; atyja táblabíró volt; ő maga tanári pályára lépett... Vissza