Nyugat 1938. december

Előszó

Részlet a kötetből:

FELVIDÉK

A szavakat nem alap nélkül szokták érmekhez hasonlítani: kopnak, talán el is kopnak a sok használattól. Az idei ősz nagy : eseményei közben szónokok, írók, újságírók úgy elhasználták a magyar szótár pathetikus, újjongó és büszkélkedő szavait, hogy ma már nehéz helyzetben érzi magát, aki érzését a Felvidék visszacsatolása alkalmából a közhellyé kapott szókincs ismétlése nélkül akarja kifejezni. Legjobb ilyenkor, ha az ember a legegyszerűbb, páthosz nélküli kifejezési formákhoz fordul. Az egyszerű szó az őszintébb. Mondjuk ki tehát becsületes magyar szívvel: ami szeretetre való hajlandóság van bennünk, az most mind a magyarság ama tömbje és a magyar föld ama darabja felé fordul, amely az utóbbi hetek eseményeinek folyamán újra hazánk és nemzetünk szerves alkatrészévé vált.
Visszacsatolásról beszélünk. De kell-e visszacsatolni azt, ami el sem volt szakítva? És elszakadt-e tőlünk húsz év alatt az a millió magyar, aki a Felvidéken élt? Érezték-e ők magukat a nemzet törzsétől elszakadtaknak? Éreztük-e őket mi elszakadtaknak? Nem ugyanazok a vágyak, eszmények, hitek és várakozások lelkesítették-e őket, mint minket, nem ugyanazokból a szent emlékékből merítették magyar önérzetüket és nem ugyanaz a fájdalom terhe feküdt szívükön? Egy történelmi fordulat, a magyar nemzet nagy történelmi katasztrófáinak egyike elszakította tőlünk ősi hazánk egy nagy részét, de valóban elszakította-e azokat a lelkeket, akik azokon a földterületeken éltek és élnek? Az országot többfelé szaggathatja erőszak, ámítás, politika, de lehet-e nemzetet szétszakítani, ha az maga nem szakítja szét önmagát? Egy nemzet, bármilyen politikai határok között él, egy és osztatlan marad, amíg fiai egynek, oszthatatlannak érzik és vallják magukat. Mi nem szakadtunk el a Felvidéktől és a Felvidék nem szakadt el tőlünk. Ugyanazokkal a szavakkal fejeztük ki érzéseinket és gondolatainkat, ugyanabban a magatartásban állottunk az élettel szemben, ugyanazokat a költőket olvastuk s ugyanazok a dalok szóltak ajkunkról. A szellem áramlatai minden mesterséges (akadályon áttörve jártak a határon át oda és vissza - lelkileg ugyanazokon a hullámhosszakon éltünk. Náluk nemcsak a rádió g volt állandóan Budapestre beállítva, hanem maguk a lelkek is. Mi féltve, aggódva figyeltük keserű harcukat, amely azért folyt, hogy magyarok maradhassanak. Csak egy valami szakíthatott volna el tőlük: a közöny s mi akarva sem tudtunk volna közönyösek lenni irántuk, ők mi irántunk. Szétszakad-e a család, ha fiai eltávoznak idegen tájakra, de tovább is szeretik egymást, érdeklődnek egymás iránt s támogatják egymást? Vissza

Fülszöveg

Részlet a kötetből:

BABITS SZEREPE

Egy nagy költőt mutatunk be, pályaútjának csúcsain. Költeményei, melyeket ma este hallani fognak, szemléltetően felidézik majd a kanyarokat és állomásokat, amelyeken át e csúcsokra elérkezett. Bevezetőül én mégsem csak verseiről, mégsem csupán szép versekről szeretnék beszélni; hanem arról is, ami azokat - mint a téglákat a malter - összefogja, egységes művé teszi.
Szép vers sok van a világon. Lehetne persze pusztán csak ezekről is beszélni, függetlenül attól, hogy ki írta azokat. Ezzel azonban csak a versírásig, csak a mesterség művészetéig és műfogásaiig jutnánk el és nem a költészetig; az több az előbbieknél Hány szép vers kallódik el az idők folyamán, csak azért, mert nem volt méltó gazdájuk, mert írójuk csak versíró volt és nem költő. Petőfi korában és főleg halála után keletkezett nem egy olyan vers, amely amellett, hogy tökéletesen petőfies volt, jobban sikerült Petőfi egynéhány közepes költeményénél. Senki sem emlékszik rájuk. Nem véletlen, hogy az utókor a költőket tartja számon és nem a verseket.
A nagy költők ismertetőjele, hogy versük századok multán is úgy hat, mintha eleven szájból hangzanék. Miért? Mert a nagy költő egész életével ott áll a verse mögött. Szerepet játszik, nem színpadon persze, hanem egy népközösség, egy nemzet életében. Akinek versei előbb-utóbb nem állnak össze emberi magatartássá, egy élet lelkesítő vagy elriasztó szerepévé, annak kár volt versírásra adni a fejét. Akiéi pedig ilyenné összeállnak, annak már egyéni sorsa is érdekel bennünket. Ezért van igazuk a tankönyveknek, mikor egy-egy költő ismertetését az életrajzzal kezdik. Babits Mihály betöltött egy ilyen költői szerepet azáltal, hogy született költő mivoltában vállalta azt is, ami azzal jár, hogy magyarnak és a mi korunkba született. Róla szólva is foglalkozhatunk a szép versek előtt a korral, amelybe a költő született, a környezettel, melyből kikerült, foglalkozhatunk személyiségével is; akár pontosan úgy, ahogy a tankönyvek szokták. Vagyis, kezdve azzal, hogy: Született Szekszárdon, 1883-ban, katolikus nemesi családból, melynek tagjai századok óta a vármegyét szolgálták; atyja táblabíró volt; ő maga tanári pályára lépett... Vissza