Nyugat 1937. április

Előszó

Részlet:
"Mióta az Európai Irodalom Történetét befejeztem, nem igen írok többé irókról és irodalomról. Az igazat megvallva nem is sokat olvasok; noha minden épugy érdekel, mint azelőtt. De az élet rövid, és annyi munka vár még! Mint akinek a maga mondanivalója is tul-sok, s fél hogy azt sem lesz ideje elmondani...
Most mégis fel kell figyelnem egy könyvre. Szükségét érzem hogy beszéljek róla, hacsak futtában is. A magyar Proustról van szó.
Óhatatlan izgalommal fogom a kezembe, sietek föllapozni kedves helyeimet. Az ismert szöveg uj varázst kap: mintha most olvasnám először, amint anyanyelvemen keresztül olvasom. S azokra gondolok akik csakugyan igy magyarul fogják olvasni először... Milyen élmény lehet, semmi máshoz nem mérhető, különös élmény! Mert ha igaz is hogy a fordítás mindig sokmindent kényszerül elejteni... Akkor is, nem ad-e legalább valami másnemü kárpótlást az anyanyelv sajátos közvetlensége, aminek hatását soha semmiféle más nyelven meg nem kaphatod? S kivált mikor olyanfajta stílről van szó, mint a Prousté? Amelynek még a született francia számára is titkai vannak s idegen ízei... S egyáltalán, olyan könyvről, mint az Eltünt Idő. Mert hisz ez nem valami akármilyen ujdonság, egy regény a sok közt amik jönnek és tűnnek! Ez maga korunk Nagy Könyve, a világirodalom utolsó klasszikusa. Egy mai Dante, noha prózában és tulvilág nélkül (de így sem nélkülözi sem a poklot, sem a paradicsomokat)... Egy uj Balzac, a század krónikája s enciklopédiája amit anyanyelvünkbön bírni annyi, mint a század egész európaiságát magyar szavakban lélekzeni, a magyar szellem kincsévé és hódításává hasonítani..."
Vissza