Előszó
Szinházra mindig baj, ha több és érdekesebb dolgot ad a reporternek, mint a kritikusnak s ha a közönség kénytelen jobban érdeklődni az iránt, amit az ujságreportokban olvas, mint az iránt, amit a...
Tovább
Előszó
Szinházra mindig baj, ha több és érdekesebb dolgot ad a reporternek, mint a kritikusnak s ha a közönség kénytelen jobban érdeklődni az iránt, amit az ujságreportokban olvas, mint az iránt, amit a színpadon lát. Egy idő óta ezt látjuk a Nemzeti Színházban. Eddig nem szóltunk a dologról, mert nem akartunk a nagy nehézségek közt vergődő szinház ügyének ártani. Most azonban olyan eseményeknek vagyunk tanui, melyek mellett nem lehet tapintatos hallgatással elmenni. A Nemzeti Szinház ügye valóban nemzeti ügy, törődni kell vele mindenkinek, akinek az üggyel bármiféle kapcsolata van. A szinház helyzete olyan aggodalomkeltő, hogy már-már a fennmaradása is veszélyezettnek látszik. Az ügy miatti aggodalom kényszerít rá, ha itt most szóvátesszük a dolgot, nem pedig támadó kedv, a folyton megújuló sajtótámadásokba való beavatkozás vágya.
Ami az utóbbi időben történt úgynevezett szenzációkat illeti, azok legfeljebb mint szimptómák keltik fel figyelmünket. Ha rendezőnek vagy dramaturgnak konfliktusa támad a vezetőséggel, azt házi perpatvarnak tekintjük, amely a házon belül intézendő el s a kritikusnak nem sok szava van hozzá. A legutóbbi napokban történt hangos esetről, mikor egy darabot a főpróba tapasztalatai alapján levettek a műsorról, mielőtt premierre került volna, azt hisszük, ma már nyilvánvaló, hogy okosabb lett volna azt a darabot premierre engedni. Megbukott volna, egy hét múlva senki se beszélt volna róla, míg így még sokáig emlékezetben marad, mint példátlan eset. Súlyos hiba volt egy író-embert, akinek a darabját elfogadták, kipróbálták, főpróbára vitték, ilyen egészen kivételes módon megszégyeníteni. Ezt sérelemnek kell hogy tekintse minden író, akiben van szolidaritás a mesterségével. A színház felelőssége ott kezdődik, mikor a darabot elfogadja s ez alól a felelősség alól nem lehet a premier elejtésével kibújni.
Ismétlem azonban, hogy ezek inkább csak mint szimptómák érdekelnek, amelyek eltagadhatatlanul bizonyítják, hogy a színház teste komolyan beteg és sürgős orvoslásra van szükség. Nekünk nem az a dolgunk, hogy ezt a betegséget gyógykezelni akarjuk, de a diagnózis megállapításához igenis hozzászólhatunk.
Azt ma már mindenki látja, hogy a baj gyökere valahol belül van, a színház szervezetében s az ebből keletkezett szellemben. Már jóformán az évad kezdete óta valami különös idegesség fogta el a színház embereit s ez az idegesség azzal reagál a megújuló sajtótámadásokra, hogy bűnbakokat keres, személyi ügyeket vet napirendre s a nyilvánosságot foglalkoztatja olyan dolgokkal, melyek a kulisszák mögött s az irodákban csendben volnának elintézendők. Ezalatt pedig a színház fokonkint veszit a közönség érdeklődéséből és egyre kevésbé tudja teljesíteni hivatását, a nemes drámairodalom és színművészet propagálását.
Vissza