Nyugat 1932. október 16.

Előszó

Részlet a kötetből:

Arany

Arany János a szabadságharc utáni kor lelkiállapotának kifejezője, épúgy, ahogy Vörösmarty a reformkoré, Petőfi a forradalom lázáé. Költészetének kezdetei előbbi korokba nyúlnak; Az elveszett alkotmány az Eötvösék kritikáját mondja a magyar közélet egy aktuális jelenségére, a Toldi első része a negyvenes évek demokratikus hullámverésének egyik hulláma, szabadságharc alatti költészete a pillanat izgalmát próbálja lerögzíteni. Munkájának törzse azonban az 1849 és 1867 közti évekre esik; a Toldi szerelme is, mely csak 1879-ben készült el, koncepcióban, elgondolásban, szellemben készen volt ezekben az években, várva a szavakba foglalást s a kompozíció végső formáját, az elhalogatott kötelesség bűntudatával nyugtalanítva a költőt.
Milyen volt az a közönség, amelyhez ez a költészet először és legközvetlenebbül szólott? Kikből, miféle elemekből állott? Milyen volt a lelkiállapota? Ezek a kérdések különösen fontosak Aranynál, akiben nem volt meg a vakmerőség arra, hogy önmagát kíméletlenül, mindentől és mindenkitől függetlenül érvényesítse, mint Petőfi, a közvéleménnyel való szembeszállás árán is.
Személy szerint ennek a közönségnek a zöme azokból állott, akik fiatalos lelkesedéssel hallgatták Széchenyi rapszodikus szavait, Kossuth dialektikájának romantikus ragyogásától káprázott a szemük s végigszenvedték az 1848 forradalmi lázát. A forradalomból kiábrándult nemzedék volt ez. A szabadságharc hősi eseményeinek emlékét fájdalmas büszkeséggel ápolgatta magában, de a forradalom tényével szemben tagadólag állott s nem volt mentes bizonyos ellenforradalmi hangulattól. Akikben még élt a forradalom szelleme, azok vagy emigrációba szorultak, vagy hallgatásra kényszerültek az abszolutizmus kényszere alatt. Kemény Zsigmond és mások ajkáról a forradalmat súlyosan elítélő szavak hangzottak el, a közvélemény tiltakozása nélkül. Az emberek súlyosan érezték a szabadságharc vérveszteségét, nemcsak emberi életekben, hanem anyagi károkban is. Az abszolutizmus rémuralma, mely a közvetlenül Világos utáni években könyörtelenül használta a bitó, a börtön és a rendőri kémkedés fegyvereit, félelemmel töltötte el a lelkeket. A szívekben tovább élt a honvéd népszerűsége, de nem a forradalomé, amelyben mindenki sokkal többet vesztett, semhogy szeretni tudta volna. Az emigráns Kossuth bizalma a nemzet forradalmi szellemében romantikus volt. Ez a depresszió idővel engedett, az 50-es évtized második felében kezdett enyhülni az abszolutizmus nyomása, a Habsburg-császárság katonai és diplomáciai kudarcai reményeket keltettek életre, a Bécsben kieszelt újabb és újabb alkotmány-tervek elárulták, mennyire szüksége van a császárságnak Magyarországra. A hatvanas években már visszatért az általános önbizalom. De komoly forradalmi megmozdulásról szó sem lehetett, az 1848-iki kockázat élő emléke óvatosságra intett. Mindenki akart békülni. A nemzet jogait békés eszközökkel kivívni, - ez volt a jelszó. Bölcs, higgadt, óvatos emberekre bízni a vezetést és nem forrófejű forradalmárokra. S bölcs, higgadt, óvatos emberek voltak a kor kedves emberei. Petőfi nem találta volna helyét ebben a levegőben. A magyarnak meg kellett tanulni, hogy |megfontolás szerint éljen és fegyelmezze temperamentumát. Vissza