Nyugat 1932. április 16.

Előszó

Diákkorunkban én és akkori társaim sokat olvastuk Emerson híres könyvét, amelynek magyar címe: Az emberi szellem képviselői. Ebben a könyvben Goethe mint az író szerepel, ellentétben Shakespeare-rel, a költővel.
Bevallom, hogy ezt a jellemzést és szembeállítást rendkívül találónak éreztem. Goethéről élt már némi kép bennem. Sokat forgattam, egyszerűen azért, mert a kezemnél volt. Goethéből, Heinéből tanultam németül; de nem a nyelv volt a cél, hanem a könyv. Oly korban voltam, mikor a lélek mohón vágyik élményekre; könyv és még több könyv kell! sohasem elég a könyv. Vidéki fogságomban összetúrtam apám kis könyvtárát, ahol a vaskos Goethe-kötetek tekintélyes helyet foglaltak el. Hogyan maradhattak volna olvasatlan? bár a nyelv idegen volt, s a nyomás szemrontó.
Valami olyanféle benyomásom volt a weimari óriásról, amit ma így mondanék, egy kicsit gúnyosan, hogy «a tökéletes snobot ismertem meg benne». Az embert, aki mindenben benne van, aki mindent látni és tudni akar, mindent lejegyezni, és fölényben lenni minden fölött. De nekem éppen ez volt akkor az «író», s talán magam is ez szerettem volna lenni, a fiatal szomj ambíciójával, mely fölötte hiszi magát a világnak, mert még kívüle áll. A szomjas fölötte áll a forrásnak, de csak addig, míg nem iszik belőle; mert ha iszik, le kell hajolnia.
Pedig Goethe fölénye nem ilyen volt; ő minden forráshoz lehajolt s minden italból ivott, amit a föld eleven keble fölfakaszt. Emersonnak mégis igaza van, s amint most, így száz év távlatából, visszanézünk a távolodó gigászra, mi is az írót látjuk meg benne először, a feljegyzőt. «Nature will be reported»: a világ riportot kíván, s az író maga a nagy riporter, aki a világról számot ad, és jelentést készít. 
Vissza