Nyugat 1930. december 1.

Előszó

Részlet a kötetből:

MAI NAPOK
ÚJ SZEMEK, ÚJ SZAVAK, ÚJ IGÉK

Ma éppen egy éve, hogy itt ülök a szerkesztőségi asztal mellett. Addig éltem a magam bűvös körében, amit mint varázskört vontam magam ja körül s tele voltam az álmok fantomjaival s a saját életem titkos élményeivel. Azóta elolvastam legalább ötszáz jelentékeny prózai írást, regényeket, novellákat, cikkeket s valami kétszáz írói egyéniséggel találkoztam.
És főleg a legfiatalabb irodalom harcosaival kellett megismerkednem s ez az ismerkedés magamra is igen jelentékeny hatással volt.
A mai fiatal író más, mint annak a kornak a fiatal írógenerációja volt, amellyel én indultam. A mi mesterünk és ítélőbíránk Osvát volt. Nekem magamnak Osváthoz fűződik a legelső írói felszabadításom. Előtte tettem le a remeket, ő választotta ki több írás közül a Hét krajcárt s azzal, hogy épen ezt közölte elsőnek a Nyugatban, bennem szinte vulkánikus erőket szabadított fel. Neki volt főrésze abban, hogy húsz év alatt ötven munkát írtam.
Osvát meghalt s úgy érzem, utolsó képviselője volt egy irodalmi korszaknak: a tiszta irodalmiságú irodalom korának.
Az élettől elvonatkozott irodalom vele mintha lezáródott volna.
Úgy gondolom, hogy a XVIII. század végén megindult egy sereg magyar író lelkében valami különös játék: az életből fakadt, de az élet fölött lefolyó irodalmi teremtés munkája. Valami tiszta s absztrakt irodalmi munkásság volt ez. összefüggésben volt az élettel, mert az anyagát, a motívumait és formát is, az életből vette: és mégis absztrakció volt, mert az író mindig tudta, hogy amit csinál, az nem élet, hanem több, hitük szerint, mindenesetre más, nem élet s nem az élet egyszerű képe. Akárkire gondolok ebben a másfélszázadban, azonnal megérzem rajta, hogy hol emelkedik az élet fölé.
Gondolok Kazinczyra, aki bár nem volt a legnagyobbak közül való - mint író, de igen jellemző példa: látom, hogy annyira irodalmi vetületben látott, hogy számára a nyers élet nem is létezett, még a nyelv sem, ezért tudott valósággal egy új írói nyelvkincset teremteni. Gondolok Vörösmartyra, aki romantikus csatakürtként kezelte az époszt; gondolok Aranyra, aki oly egyéni dikciót teremtett magának, hogy félsorából meg lehet ismerni. Gondolok Jókaira, aki fantáziája játékává változtatta a létezést, egész külön törvényszerűségekkel s varázslata hatása alá gyűrte az egész magyarságot, amely nem az életet kereste az ő özönlő könyveiben, hanem egy magasabb rejtélyes írói világot. Vissza