Nyugat 1926. január 16.

Előszó

Nem a magyar irodalomtörténet egyik fejezete: egy nagy emberi küzdelem heroikus drámája ez.
Kor: a természettudományosság kora. Egy bénító előítélet uralmát jelenti ez: az exaktság előítéletét. A megismerések pontossága volt a fő, be kellett tehát érni a részletekkel. A sejtelem és az összefoglaló spe* kuláció, mint megbízhatatlan eszközök, a lomtárba kerültek. De minek is a sejtelem, mikor a dolgokat maradék nélkül, egész pontosan meg« ismerhetjük! A vallás és a metafizika azonban tudománytalan dolgok, ezek nem fognak feltámadni többé. Ami nem érzékelhető, az legalább is gyanús, az ember jelentéktelen fejlődési termék a világ*mindenségben, naiv és gyermekes dolog tehát igényeket támasztani a közömbösen pergő élettel szemben. Egy értelmes feladat van csak előttünk: a tér* mészeti folyamatok szabatos leírása, sine ira et studio.
De, ha mindig csak azt látjuk, hogy a jelenségekben közömbös és ér» telmetlen természettörvények érvényesülnek, akkor értelmetlennek kell tartanunk azt is, hogy haraggal, vagy ujjongással kisérjük őket. A sza* badesés törvényeire és kémiai folyamatokra csak nem lehet haragudni! Azok a régi költők, akik még tegezni tudták a természetet, abban a táv* hitben élhettek, hogy ezzel a vak és holt objektummal az embernek lehet érintkeznie. Tanuljunk szerénynek lenni. Hála és panaszszó, sírás és ujjongás, amely nem egy határozott emberhez, hanem emberentúli abstrakt instanciákhoz fordul, értelmetlen és nevetséges szentimentaliz* mus az öntudat nélkül keringő atomoknak e sötét világában.
A művészet és különösen a líra úgy vérszegénykedett e korban, csodálkozva és rossz lelkiismerettel, mint egy elfeledett virág a jégkor* szakban. A költő jól teszi, ha mindig latra veti az érzéseit, mielőtt írni akar róluk, hogy van*e értelmük, (az emberben annyi ostoba ataviszti* kus érzés jár kisérteni, amelyekért józanon nem vállalhatunk felelőssé* get) s a képeket is, amelyek fantáziájában néha egészen irreális össze* tételben születnek meg, természetesen hozzá kell igazítani a külső világ* hoz. Petőfi például — hogy a magyar viszonyoknál maradjunk — bizony még nem ismerte ezeket a szabályokat és gyakran mintha egyenesen kereste volna az empíriával való szembeszállást: «Kedvemnek ha magja volna, Elvetném a hó felett S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet.» Holott egy ilyen feltevés ellentmond minden tapasztalásnak. Arany nem mond ilyet, ö vajudta ki az óvatos új világszemlélet stílű* sát. Rokonoknak hiszik őket — alig több alapon, minthogy mindketten népies zamatú, jó magyarsággal akartak beszélni, — holott a köztük levő különbség több volt véletlen kis temperamentumkülönbségnél: két kor különbsége volt: Petőfi a XIX. század eleji romantika meg* koronázása, Arany a realizmus*naturalizmus elindulása. Arany és gár* dája azután a költészetet is belekényszerítik az exaktságba. Mélyérzésü és plasztikusképzeletü emberek, de érzésük és képzeletük lemondott szuverénitásáról a külső világ javára.
Vissza