Nyugat 1923. november 16.

Előszó

Ady ENDRÉRŐL
(Ady Lajos könyve)
Az a szomorú, magtalan, hurcás öt esztendő, mely Ady Endre halála óta eltelt, az Ady-litteraturára is ráütötte gyászos bélyegét. Ady barátai, akik ünnepélyesen szerződtek arra, hogy megírják Adyról való emlékezéseiket s összegyűjtik mindazt, ami a legnagyobb magyar költő életének, életeművének megismerésében értékkel bírhat... Ady barátainak kezében, mintha megdermedt volna a toll. Móricz Zsigmond, aki leginkább volna hivatva arra, hogy kifejtse önnön lelkéből azt a márványtömböt, melyből Ady Endre emberfölötti nagyságú portréját megmintázná tudom: kongenialisan, michelangelói arányokban - asztalfiókjába rejtett néhány ív feljegyzésig jutott el, szegény Kabos Ede meghalt, mielőtt papirra vethette volna emlékezéseit, holott ezek nélkül minden Ady-biografia csonka marad; Biró Lajos, aki együtt töltötte Adyval a váradi éveket s aki először érezte meg s vallotta végig, hogy hic dii sunt, Ignotus, aki egész tehetségét, tekintélyét Ady ügyének szolgálatába állította, holott a genie jogán lett volna jussa egynémely önzéshez, jómagam, aki igyekeztem becsületesen őszinte, de azért jó és megértő lenni hozzá (gyakran fájva, önváddal gondolok rá, hogy kevesebb őszinteség és több jóság mégis csak szebb lett volna), Osvát Ernő, akit - örök küzdésben, örök barátságban - élete minden válságos fordulatánál maga mellett tudott, Bölöni György, odaadó fiatal barátja, akinek sorsa iránt mindig igaz érdeklődéssel volt, Elek Artúr, akit Rómában szeretett meg s élete végéig szivébe zárt, Babits Mihály, akit nagyratartott s akinek barátságát Ady kereste s nem hiába... egyik sem írta meg róla emlékezéseit, mondanivalóját. És ez nagy kár... Vissza