Nyugat 1923. január 16.

Előszó

Részlet:
EMLÉKEZÉS SEBŐK ZSIGMONDRÓL
- Székfoglaló a Kisfaludy Társaságban -

A Kisfaludy Társaság hagyományai rójják rám a kegyeletes és szép tisztet: emlékező szavak koszorúját tenni le a költő sírjára. Ezek az emlékező szavak éppúgy hervadnak, mint minden szó, amit ember gondolt és mondott. De arra valók, hogy a maguk rövid életével frissen tartsanak egy emléket, legalább addig, amíg újabb szókoszorú nem váltja fel az ő hervadásukat. A költők felett az utókor itél. De ez az utókor nem kezdődik a költő halálával. Triviálisan szólva: az utókor akkor kezdődik, amikor ő akar. Hogy mikor kezdődik és mikor kezd itélni, ez a levegőben van, ez elvitathatatlan, ezt megérzi minden művész és minden jóhiszemű bíráló. Mi magunk sem vagyunk mindenkinek az utókora csak azért, amért sok idővel a halála, a munkássága után élünk. Utókor az a kor, amelyben véletlenül, anélkül, hogy bárki is csinálná, megvannak az előfeltételek arra, hogy épp egy bizonyos művész életmunkáját revideálja. így volt meg a francia irodalomban Balzacnak és Flaubertnek külön-külön a maga itélkező utókora, igy itél épp most, épp ma a Goncourtok utókora, igy tudnók évszámos pontossággal kimutatni a mi irodalmunkban a Csokonai utókorának a kezdetét, igy következett már el a Petőfi utókora, s hogy negativ példával is szolgáljak, igy várat még magára a mi nagy Jókaink objektív utókora. Vissza