Nyugat 1923. február 16.

Előszó

Részlet:

A himnusz bölcsőjénél
1923
Martinovicsék legördülő feje a budai mezőn: jó darab időre elvette kedvét az összeesküvésektől táblabiráknak, literátoroknak és a többi fenkölt megyében, Dunántúl és Tiszamentén az esti faggyúgyertya világánál, könyvek kisbetűi mögött keresik a mindennapi mámort, nem pedig a kancsó hajtogatásában. A kúriák falain még ott függnek a nagypeleskei jegyző szerszámai, a tarsoly, a rezes kard, a kalpag, de a ház ura már a lovasembert várja, aki a börtönben megjavúlt Kazinczy Ferencnek valamely legutóbbi levelét másolatban hozza. Igaz, hogy az udvarházakban még nem ismerik azt a szokást, hogy előfizetni lehet a vértanu ujságjára, de az áhitatos kezek másolásában forgó leveleiért több mértföldnyire is elküldenek, mert ezek a levelek az új, vértelen összeesküvést hirdetik: a nyelvujítást. A széphalomi uraság jól ismerte fajtáját, a tespedő, a rossz mult idők ócska szalmazsákján is szivesen hentergő magyart. A brünni várban, ahol a «Káté»-ért huzamos ideig üldögélt, tünődő rab módjára, alaposan kigondolta, hogyan folytatja további életét, ha ismét a napvilágra kerül. A tizennyolcadik század immár avúlt, kijátszott kártya Mária Terézia és II. József kora, viszont a «szabad polgár» eszméiben megegyezett hazafiaknak leütik a fejét: - valami új dologgal kell előállani, amely magyar is legyen, hogy felköltse a hazafiak érdeklődését, ártatlan és jámbor szinezetű legyen, hogy félrevezesse a helytartóság szimatát, viszont legyen benne mag, amely egykor kirepülhet, mint a pisztoly magja, vagy terebély fává növekszik a jövendőben, mint a tölgy magja. Vissza